Történetek (9. rész)

 Helló! Meghoztam végre a kilencedik részt is. Jó olvasást! :) ♥ 

Elindultunk hazafelé. Zayn megígérte, hogy elkísér. Hazafelé menet végig beszélgettünk, nem volt feszült a hangulat.

Mikor megérkeztünk az épület elé és felértünk a lépcsőn, azon kezdtem aggódni, hogy vajon hogy nézhet ki a lakás? Anyám egy ideje biztos nem takarított. 

Kinyitottam az ajtót, és nem csalódtam. Anyám cuccai szanaszét, mosatlan tányérok és edények az étkezőasztalon, üres poharak a dohányzóasztalon... Mintha bomba robbant volna.

- Őhm... Kicsit rendetlenség van - próbáltam menteni a helyzetet. 

- Semmiség - udvariaskodott Zayn, de látszott rajta, hogy ő is ugyanannyira cikinek tartja a dolgot mint én. 

Azt hiszem a holnapi programom az, hogy takarítani fogok. 

Leültünk, beszélgettünk, TV-t néztünk. Egyszerű esti program. Fura volt újra itt járni a lakásban. Annyi rossz emlék kötődik ide. Rengeteg veszekedés, balhé, kiabálás, sírás. 

- Apukád dolgozik? - kérdezte.

Kényes téma. 

- Honnan veszed? 

- Csak mert apud nincs otthon. Gondoltam dolgozik...

- Apukám... Már nem él. Meghalt, mikor kicsi voltam. 

- Óh... Sajnálom. Bocsi, ha fölzaklattalak - mondta.

- Nem tudhattad. Csak 10 éves voltam. Karambolozott és nem tudták már megmenteni - emlékeztem vissza. Láttam a szemein, hogy érdekli amit mondok, szóval folytattam. - Tél volt. Egy szerdai napon történt a baleset. Hóvihar volt. És... Én a suliban voltam, de már mindenki hazament, hiszen délután volt. Úgy volt, hogy a sulibusszal megyek én is haza, de lekéstem és nem akartam gyalogolni a hóban. Ezért visszamentem a suliba és szóltam a tanárnak, hogy hívja fel az anyámat, hogy jöjjön értem. Megbeszélték, hogy fél óra múlva itt lesz a suli előtt, de az anyám nem jött. Már zárt az iskola, ezért a tanár felhívta az apukámat, aki épp dolgozott, hogy jöjjön értem. Apu iszonyú dühös lett anyámra, amiért nem jött értem, és sietnie kellet, hogy a főnöke nehogy észrevegye, hogy ellógot a munkahelyéről. Valószínűleg gyorsan hajtott és megcsúszhatott az úton. Állítólag egy fának csapódott. Vártam, hogy itt legyen értem az apukám. De nem jött. A tanár vitt haza, anyám otthon ült. Persze szokásához híven nem volt józan. Nem tudtam, apu miért nem jött értem. Azt hittem, hogy csak nem tudott eljönni a munkahelyéről. De aztán pár órával később jött a hír, hogy autóbalesetet szenvedett és hogy kórházba került. Elvesztette az eszméletét és még egy csomó fontos szerve is megsérült. Anyám bement hozzá. Engem nem vitt magával, mert azt mondta, hogy ez nem gyereknek való. Akkor láthattam volna utoljára az apámat. De nem engedte! Még elbúcsúzni sem tudtam! Sokáig magamat hibáztattam, amiért apukám meghalt. Hiszen ha nem késem le a buszt, vagy ha csak sétáltam volna hazafelé, az apukám még máig is élne! - az utolsó mondatoknál már hulltak a könnyeim. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam el neki el ezt. Hisz ez életem legszomorúbb eseménye. Nem sokan hallották még. 

- Ugye tudod, hogy ez hülyeség? Mármint az, hogy te lennél a hibás. Hisz.... Nem tudhattad, hogy ez lesz. És ha a hóviharban sétáltál volna hazafelé, lehet, hogy tüdőgyulladást kaptál volna, vagy ilyesmi.

- Aztán rájöttem, hogy ez mind anyám hibája. Ha ő nem iszik és inkább értem jön, nem lett volna ez! Még azt sem engedte, hogy elbúcsúzzak! 

Zayn erre már nem szólt semmit. Talán egyet értett velem. 

- Hiányzik! Nekem apa volt a mindenem! 

- Elhiszem - ölelt meg. - De ne sírj! Nem szeretem, mikor sírni látlak. 

Hosszú percekig nem szóltunk semmit. Csak feküdtem hozzábújva. Megnyugtató volt. 

Annyi mindent tett értem! Megkeresett, hallotta, hogy mi történt és eljött utánam. Megvigasztalt és próbált jobb kedvre deríteni. 

Nem tudtam hogy mit mondjak neki. Köszönöm? Csak üres szavak. Ez ebben az esetben nem ér semmit! Annyira jelentéktelennek tűnt az mellet, amit ő tett értem. Majd valahogy megpróbálom neki meghálálni, csak még nem tudom hogy.

- Álmos vagy? - kérdezte. 

- Igen, eléggé - mondtam őszintén.

- Gyere, beviszlek a szobádba - kapott fel könnyedén Zayn. - Melyik az?

- Az ott balra - mutattam a kidekorált ajtó felé. Még mikor gimis voltam, akkor csináltam. Sok kép, poszter, virágok, rajzok, kinyomtatott dalszövegek. Minden, ami én vagyok.

Zayn bevitt a régi szobámba és letett az ágyamra. 

- Hol van takaró? - kérdezte.  

- Ott van a szekrényben. 

Elővett egy párnát, egy takarót és betakart. Én a takaró alatt levetettem a nadrágomat és a pólómat, így csak fehérneműben voltam. Nem vettem elő a pizsamám, így kénytelen voltam így aludni. 

 Olyan fura újra itt lenni ebben a szobában. Annyi emlék fűződik ide.

- Most már aludj! - puszilta meg a homlokomat. - Jó éjt!

Már indult kifelé, mikor utánaszóltam. 

- Zayn! Maradj még! - mondtam neki, mire megtorpant és mosolyogva visszafordult. - Kérlek! - villantottam rá ártatlan mosolyt. 

- Hát ha annyira akarod - ült le mellém az ágyra. - Mit csináljunk? 

- Beszélgessünk! - ajánlottam fel. 

- Oké. Miről?

- Rólad! Te már annyi mindent tudsz rólam, de én nem túl sok mindent rólad. Szóval, mesélj!

- Nincs sok mindent mesélnem. Nem túl érdekes az életem. Őhm.... Van 3 lánytesóm. Két húgom és egy nővérem. És.... Nem tudok mást mondani - röhögte el magát. - Őhm... Kicsaptak a suliból. Többször is.

- Tényleg? Miért? - csodálkoztam. Ezt nem gondoltam volna róla.

- Verekedtem. Sokszor - mosolygott ártatlanul. - De mindig ők kezdték! Becsszó! 

- Miért verekedtél? 

- Hosszú...

- Naaa, mondd el, légyszí!! 

- Mert... Mert az emberek igazságtalanok. Mindig a kisebbet bántják és azt, aki nem tudja magát megvédeni. Engem alapsuliban sokan bántottak, mert alacsonyabb voltam, mint a többi korombeli srác. Nem tudtam magam megvédeni. De aztán én is megnőttem, mint ők. Már nem bántottak - kezdte el mesélni. - Viszont tudtam, hogy milyen szar érzés, mikor olyan dolog miatt csesztetnek, amiről nem tehetsz. Például ha fogszabályzós vagy, vagy ha nem öltözködsz divatosan, okos vagy, vagy szeretsz olvasni, satöbbi. És azok után mindig megvédtem azokat a gyerekeket, akiket ok nélkül cikiztek. És ez miatt sokszor bajba kerültem. Még gimiben is.

- Azta! Ez nagyon szép dolog volt tőled! - mosolyogtam, ő pedig visszamosolygott rám. 

Még nagyon sokat beszélgettünk és nevettünk. Sok mindent megtudtunk egymásról.

- Mennem kell. Későre jár és még kell keresnem egy hotelt is - állt fel Zayn.

Ránéztem az órára, és éjjeli egyet mutatott. Nem engedhetem el Zayn-t ilyenkor! Meg hát nem is akarok egyedül maradni ebben a lakásban, főleg nem éjszakára. 

- Ne menj el, kérlek! Itt aludhatsz - kérleltem. 

Láttam, hogy nem hiszi el amit mondok, ezért folytattam.

- Nem ismered a várost és már nagyon későre jár. És... Nem akarok itt maradni egyedül. Légyszí, maradj itt! - kérleltem.

- Biztos? - mosolyodott el halványan.

- Igen! 

- Oké. De akkor is aludj! Én majd lent alszom a kanapén.

- Oké. Jó éjt! - mosolyogtam rá.

Sokáig forgolódtam, mire el tudtam aludni. Az éjszaka folyamán többször is felriadtam, mert azt hittem, hogy talán még mindig 15 éves vagyok és itt még mindig itt élek Rochester-ben az anyámmal. Utáltam tinédzser lenni. Ilyenkor hiányzott legjobban apa az életemből. Próbáltam visszaaludni, de valahogy nem sikerült. Felültem az ágyban és csak néztem magam elé. Vissza akartam menni Londonba, de nem tehettem. Anyámnak szüksége van rám, még ha tagadja is. De ez nem feltétlenül anyámról és rólam szól. Tudom, hogy apám is azt szeretné, hogy most itt legyek anyám mellett. Szerette őt, még ha nem is viselkedett úgy mint egy anya vagy egy feleség.

Végre sikerült visszaaludnom, de újra felébredtem, mert rosszat álmodtam. Arra keltem, hogy a hajam szanaszét áll és csapzott vagyok. Valószínűleg sokat forgolódtam. Azt álmodtam, hogy az anyám is meghal, mert nem kap új májat. Én bent vagyok az ágya mellet mikor haldoklik, de akkor sem mondja, hogy szeret, vagy hogy büszke rám, csak veszekszik velem és sérteget. Tudtam, hogy valószínűleg a valóságban is ez lesz.Ha belegondolok, anyám soha nem mondta, hogy szeret, vagy hogy büszke rám, esetleg hogy én vagyok az ő kicsi lánya... 

Képtelen vagyok visszaaludni. Félek, hogy újra ezt fogom álmodni. Nem akarok itt aludni egyedül. És olyan ijesztő ez a szoba sötétben. Olyan, mintha állandóan figyelne valaki. Kiskoromban mindig féltem, hogy valami van az ágyam alatt, vagy a szekrényemben. Olyankor mindig bementem a szüleim hálószobájába és megkértem apukámat, hogy aludjon ott velem a szobámban. Mindig mellém feküdt, én pedig hozzábújtam. De most nincs itt az apukám, hogy megnyugtasson. 

Olyan, mintha valaki lenne a szekrényemből. Résnyire ki is van nyitva az ajtója, és mintha valaki ülne benne és figyelne. Tudom, hogy gyerekes, de tényleg így érzem.

Talán fel kéne keltenem Zayn-t, hogy beszélgessünk még egy kicsit. Talán az megnyugtatna. 

Halkan kinyitottam az ajtóm, és lábújhegyen kiosontam a kanapé mellé amin Zayn aludt. Ott feküdt egy pólóban és alsónadrágban. Nem mertem felkelteni, és őszintén megszólva még elbírtam volna nézni őt egy darabig. Lehet, hogy hülyeség, és nyálasan hangzik, de úgy nézett ki mint egy angyal. Annyira... ártatlan volt és szép. Tudom, hogy srácokra nem mondjuk azt, hogy "szép", de tényleg ez a megfelelő szó rá. Zayn tényleg szép volt. 

- Zayn! - suttogtam, de nem reagált. - Zayn! - próbálkoztam tovább. - Kelj fel, légyszi! 

- Hm? - mondta rekedt hangon.

- Zayn? Őhm... Fent vagy? - kérdeztem zavartan.

- Igen, most már fent... azt hiszem. Gond van? 

- Igen... Zayn... Én...

- Jaj ne, ugye nem pisiltél be? - kérdezte ijedten. 

- Nem, dehogy - mosolyodtam el. - Én csak... Rosszat álmodtam - vallottam be zavartan. 

- Rosszat álmodtál? - ült fel a kanapén. 

- Aha. És nem tudok visszaaludni. 

- Na gyere! - vett kézbe könnyedén, és vitt be a szobámba. 

- Itt maradsz velem? - mondtam, mikor letett az ágyra. 

- Szeretnéd? 

- Igen, szeretném - mondtam őszintén.

- Akkor maradok - bújt be mellém a takaró alá. 

Átkarolt és a vállára hajtottam a fejem. Simogatta a hajam és kis köröket rajzolt az ujjával a hátamra. Olyan megnyugtató volt! 

- Zayn, köszönök... mindent! Tudom, hogy ezek csak üres szavak, de... Nem tudom, hogy hogyan háláljam meg. 

- Lucy, te is tudod, hogy ez semmiség. Nem kell hálásnak lenned. Tényleg - mondta halkan. - De látom, hogy nagyon szomorú vagy. Mit tegyek, hogy boldog légy? 

- Csókolj meg! - mondtam gondolkodás nélkül. 

  Először hitetlenkedve nézet, de aztán látta, hogy komolyan gondolom. Mosolyogva közelebb hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Mintha megfordult volna velem a világ. A lepkék a hasamban újra feléledtek és olyan erővel akartak kiszabadulni, mint még soha. Attól féltem, hogy talán elájulok. Ez annyira más volt, mint az étteremben. Ebben sokkal több érzelem volt. 

Elhúzódtunk egymástól. Rögtön a szememet kezdte fürkészni, hogy megtudja, mit érzek. 

Nem szóltam semmit. Most én hajoltam oda hozzá és csókoltam meg őt úgy, mint ő előbb engem. Olyan rég vágytam már ilyen pillanatra! 

*D

Újra (8. rész)

 Sziasztok! Itt van az új rész: :) Remélem tetszik majd! :))
FONTOS: A KÉPEKET MÉG NEM TUDOM MOST FELTENNI, DE AMINT LESZ RÁ ALKALMAM, MÁR HOZOM IS ŐKET! :)
Jó olvasást! ♥

~ Jessy szemszöge ~

Pár óra telt el azóta, hogy Lucy elment. Szegény, nincs szerencséje mostanában. Mostanában? Hát.. úgy az elmúlt... 9 évben, mióta apukája meghalt. Hallottam, hogy csengetnek. Azt hittem, talán Lucy jött vissza, mert nem kapott repülőjegyet. Vagy talán Anthony látogat meg. Kinéztem a kukucskálón, de sem Lucy, sem Anthony nem állt kint. Helyettük egy nagyon jóképű, magas, sötétbarna hajú srácot láttam. Ki lehet ez? Hmm.... Lehet, hogy eltévedt? Én szívesen útbaigazítom...

Újra csengetett. Kinyitottam neki az ajtót.

- Heló! Kit keresel? - kérdeztem csábos mosollyal az arcomon.

- Szia. Őhm... Lucy-t. Zayn Malik vagyok - válaszolt. Teljesen ledöbbentem. Ő lenne Zayn? Ez most komoly? Lucy-nak egy ilyen pasit sikerült megfognia?

- Lucy épp nincs itthon - mondtam neki.      

- Hol van? 

- Őhm... Elutazott. 

- Hova? - kérdezte döbbenten. 

- Haza utazott Rochester-be. Az anyukája kórházba került.

- Óh... mikor indult? El tudom még érni?

- Pár órája. Sajnos már elindult a gépe. Nemrég írt.

- Francba... Kösz! - fordult meg és lefutott a lépcsőn.

- Nincs mit! - kiáltottam utána. 

 

~ Lucy szemszöge ~

Leszálltam a gépről, fogtam egy taxit és rögtön a kórházba mentem. Megkérdeztem a portástól, hogy merre található a detoxikáló. Útbaigazított. Az ötös emeletre kellet mennem. 

- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy melyik szobában fekszik Helen Jefferson? - kérdeztem meg az egyik nővért.

- Igen. A hetesben. Ki keresi? - kérdezte vonakodva.

- Lucy Jefferson. A lánya. 

- Óh... Menj csak be! Már magához tért - mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm. 

Megkerestem a hetes szobát. Kopogtam, majd remegő kézzel nyomtam le a kilincset.

- Szia anya! - üdvözöltem. Anyám az ismerős hang irányába fordult. Szörnyen nézett ki. Az arca beesett volt, szemei karikásak és egy picit talán sárgásak is. Az ágyon feküdt és egyedül volt a szobában.

- Te mit keresel itt? - kérdezte üdvözlésképpen. 

- Hallottam, hogy kórházba kerültél. 

- Honnan? - kérdezte ridegen.

- Felhívtak. Valószínűleg az egyik orvos volt. Hogy vagy? - próbáltam kedvesen viselkedni, bár nem volt könnyű.

- Na ide figyelj! Rohadtul ne akarj itt nekem jópofizni, mert nem áll jól - vágta rá anyám.

- Mi? Én csak megkérdeztem, hogy hogy vagy. Nem értem, miért kell ezen kiakadni.

- Mert te miattad van ez az egész. Elhúzol Londonba, élsz vidáman gond nélkül, és azzal nem törődsz, hogy mi lesz az anyáddal. Egy utolsó kis semmirekellő vagy! És még enyhén fogalmaztam.

Éreztem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe. Nem sírhatok anyám előtt. Az még jobban rontana a helyzeten. 

- Miért vagy velem ilyen? Jöttem, amint meghallottam, hogy mi történt.

- Nem kellet volna itthagynod és akkor nem lenne ez. De neked fontosabb London és a semmittevés, mint a családod!

- Ne akarj rám kenni mindent! És semmittevés? Mégis mit gondolsz, hogy nem dolgozom? Te vagy az, akinek nincs munkája! Te vagy az, aki egész nap csak otthon ül, vagy a kocsmában piál és kártyázik! Kettőnk közül te vagy a semmirekellő, anya! És különben is, te beszélsz a családról? Te akarsz kioktatni, hogy mennyire fontos a család? Te? Miattad lett ez az egész! Te tetted tönkre a gyerekkorom. Miattad halt meg apa! És akkor még te akarsz kioktatni engem? Hogy lehet valaki ekkora álszent! Rosszul vagyok tőled! - borultam ki. Most mindent rázúdítottam, amit elhallgattam az elmúlt évek során. 

Anyám döbbenten hallgatott. Nem szólt semmit, csak ideges szemekkel fürkészett. Látszott, hogy sokkolta az, amit mondtam neki. 

- Tűnj el innen! Látni sem bírlak! - szólalt meg síri, csendes hangon.  

- Örömmel - mosolyodtam el gúnyosan, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Amint kiértem a folyosóra, kitört belőlem a sírás. Lerogytam egy székre és bőgni kezdtem. A mellettem ülő emberek furán bámultak, néhányan még sietősen fel is álltak mellőlem és pár székkel arrébb költöztek. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek most. Nincs hova mennem. Anyám a detoxikálón fekszik, mert majdnem halálra piálta magát. Itt vagyok egyedül egy olyan városban, amit szívből gyűlölök. Nincs senkim, akire számíthatok! Egyedül maradtam. 

 Már vagy fél órája csak ültem és szomorkodtam. Estére járt talán, vagy már beesteledhetett. Nem tudtam, mihez kezdjek most. Nincs kulcsom a lakáshoz. Nem tudok hova menni. Éreztem, ahogyan a könnyek újra végiggördülnek az arcomon, pedig már sikerült valamennyire lenyugodnom. 

- Lucy? - hallottam meg egy ismerős hangot. Odanéztem. - Szia.

- Szia - köszöntem csendben. - Te mit keresel itt?

- Jöttem, mert hallottam mi történt. 

Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondhatnék, ezért csak bólintottam. 

- Sajnálom, ami az anyukáddal történt.

Belenéztem az aranybarna szempárba. Még mindig nem tudtam megszólalni.

- Miért nem mondasz semmit? - kérdezte aggodalmasan.

- Nem tudom, mit mondjak - a kijelentésemért egy szomorú pillantást kaptam cserébe. 

- Még mindig haragszol?

- Igen.... Azt hiszem. 

- Sajnálom. Nem cselekedtem helyesen. Megbántam. 

Megint nem szólaltam meg, ezért folytatta. 

- Én megértem, ha haragszol. És tudom, hogy nehéz, de arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem. 

- Kihasználtál - mondtam végül. Ez volt minden, amit mondani tudtam.

- Tudom. És... Sajnálom. Minden az én hibám. Nagyon szégyellem magam - mondta szomorú arccal. 

- Felejtsük el - sóhajtottam. Haragudni fárasztó, és én már nagyon elfáradtam.

Most ő nem szólt semmit, csak elmosolyodott. 

- És.... Anyukád hogy van? - kérdezte végül. 

- Hát... Jobban - válaszoltam. 

- Örülök. Gondolom nem vagy túl jól.

- Ezt honnan veszed? 

- Hát... Csak mert anyukád kórházban van. 

- Jah... Nem, jól vagyok - mosolyodtam el halványan.

- Előttem nem kell titkolóznod. Látom, hogy szomorú vagy. De ez ilyenkor természetes - mondta kedvesen.

- Nézd, tényleg jól vagyok. Nincs semmi baj - hazudtam. Nem, nem voltam jól. Nincs hol aludnom. Anyám a detoxon....

- Akkor jó - mondta, bár látszott, hogy nem hiszi el. - Mit mondtak az orvosok? - kérdezte. 

- Semmit. Nem beszéltem az orvosokkal.

- Hogy-hogy? - csodálkozott. Én csak vállat vontam. - Szerintem kérdezd meg őket. 

- Igazad van - sóhajtottam, mire csak elmosolyodott.

Pár perc múlva erre jött egy orvos, úgyhogy megragadtam az alkalmat és megállítottam.

- Elnézést! Helen Jefferson állapota felől szeretnék érdeklődni. 

- Ki kérdi? - kérdezte szigorúan.

- Lucy Jefferson. A lánya. 

- Óh..... Az édesanyja őhm... - mondta, miközben félrevonultunk. -Nos, jobban van, bár...

- Bár? 

- Nos, nem túl jók az esélyei. 

- Hogy-hogy? - kérdeztem döbbenten.

- Amit most mondani fogok, lehet, hogy érzékenyen fogja önt érinteni. Az édesanyjának súlyosan károsodott a mája a sok alkohol miatt. Azt hiszem...

- Új májra lenne szüksége? - szakítottam félbe.

- Attól tartok, igen. 

- És... Mikor kaphat... Új májat? 

- Nem tudjuk. Az új májra várók listája nagyon hosszú. És nincs túl sok donor. Az ön édesanyja jelenleg a lista legalján van. Ez akár egy-két év várakozási időt is jelenthet. Ez az ön édesanyja esetében nem túl.... szerencsés. Nem túl valószínű, hogy megéri azt, hogy új májat kaphasson.

- Azt akarja mondani, hogy.... Meghal? - sírtam el magam.

- Sajnos igen. 

- És.... nem lehetne valamit tenni érte? 

- Attól tartok, nem sokat tudunk rajta segíteni. A mája nagyon károsodott a több évnyi alkoholizálás miatt. 

- És nem lehetne, hogy valahogy előrébb kerüljön valahogy azon a listán? - kérdeztem reménykedve.

- Sajnos erre nincs lehetőség. Mint ahogy mondtam, nagyon sokan várnak új májra. És nagyon sok a súlyos eset. 

- Az én anyám is súlyos eset! - mondtam dühösen.

- Azt kell mondanom, nem eléggé. Vannak nála súlyosabbak is. 

- Ez.... Ez nem igazság! Nem halhat meg! Nem engedhetik meghalni! Nekem már csak ő maradt! Már... Nem él senki a családomból. Csak ő! Nem halhat meg! Tennie kell valamit! - hisztiztem könnyek között.

- Attól tartok nem tehetek semmit.

Nem szóltam vissza. 

- Mennem kell. Viszlát! 

- Viszlát! - mondtam dühösen. 

Visszamentem Zayn-hez. Már akkor is hulltak a könnyeim.

- Mit mondott? - kérdezte.

- Azt hogy.... Nem... - nem tudtam elmondani a mondatomat, mert kitört rajtam a zokogás. 

- Mi nem? Lucy, ugye minden rendben? - aggodalmaskodott.

- Zayn! Semmi sincs rendben! Meg fog halni! - zokogtam.

 Nem szólt semmit. Közelebb húzódott hozzám és átölelt. Hagyta, hogy sírjak a vállán. Újra elkezdte a hajamat simogatni, mint régebben fent a London Eye-n.

Tíz percet ülhettünk így, mikor Zayn megtörte a csendet.

- Nem kéne valamit ennünk? - kérdezte csendesen.

- Nem vagyok éhes.

- Lucy, enned kell kell valamit. Fogadok, hogy nem ettél, mióta leszállt a géped....

Erre nem szóltam semmit, mivel igaza volt. A hasam rettenetesen fájt és korgott. De nem akartam enni. 

- Nah, gyere. Veszünk valamit - veregette meg a hátamat gyengéden.

Én csak csendben bólintottam.

- Mit kérsz? Vehetünk... Hamburgert. Keresünk egy McDonald's-ot - mondta, mikor már kiértünk az utcára.

Igazából majd' meghaltam a McDonald’s gondolatától. Az kéne most nekem. Sok, zsíros, egészségtelen kaja. 

- Látom tetszik az ötlet. Irány a McDonald’s! - próbált felvidítani Zayn - Őhm... Nem tudod, hogy kábé hol lehet egy? Csak, hogy ne kelljen annyit sétálnunk. Kicsit hideg van. 

Körülnéztem. Ismerős volt az utca. Felnéztem a kórházra. Behunytam a szemem. A fájdalmas emlékek úgy peregtek le előttem, mint egy film. Ez az a kórház. Itt halt meg apukám. Ide hozták, miután....

- Lucy? Jól vagy? - nézett rám aggodalmasan Zayn. - Ugye nem fogsz elájulni?

- Nem... Nem fogok. Csak... Eszembe jutott valami.

- Rossz dolog? 

Bólintottam. 

- Minden rendben lesz. Nyugodj meg! - ölelt át kedvesen Zayn. - Gyere, keresünk egy McDonald's-ot. 

Lassan sétáltunk. Egyik utcát jártuk a másik után, de nem találtunk egy McDonald's-ot sem. 

- Azt hiszem erre van egy - mutattam jobbra.

- Biztos vagy benne? - kérdezte.

- Igen, egészen biztos - mondtam határozottan.

- Hát akkor siessünk!

Futottunk, mert már nagyon éhesek voltunk. Végigrohantunk azon az utcán, amerre mutattam. 

- Hol van? Nem látom - nézett körbe Zayn.

- Pedig itt van... valahol.

- De nem látom! - röhögte el magát.

- Itt kell lennie - csodálkoztam.

Végigrohantam az egész utcán, persze a McDonald's-ot nem találtam. 

- Na mi van? Elnyelte a föld? - mosolygott kedvesen Zayn.

- Ha-ha-ha. Nagyon vicces,  Pedig úgy emlékeztem, hogy itt van.

- Hát, lehet, hogy elköltöztek. Gyere, keressünk valami mást - fogta meg a kezemet és húzott tovább az utcán.

Találtunk egy kis bódét, ahol hamburgert árultak. Kértünk egyet-egyet. Leültünk egy padra és csendben kajáltunk. Azért.... Örülök neki, hogy Zayn utánam jött. Most már van társaságom. Mindig jól jön egy ismerős arc. Viszont... Nem tudom, hogy hol fogok aludni.

- Min gondolkodsz? - kérdezte kíváncsian.

- Csak, hogy hol fogok aludni. Nincs hova mennem. 

- Hogy-hogy? Nincs kulcsod a régi lakásotokhoz? 

- Hát már nincs. 

- És anyukádnak sincs? 

- De van. Miért? 

- Kérd el tőle. 

- Nem hiszem, hogy odaadná. 

- Akkor... Kérd el a nővérektől - mondta, de nem nagyon értettem, hogy hogyan érti. - Amikor valaki felkerül a detoxra, elveszik a cuccait és egy széfbe zárják. Mikor kiengedik, visszakapja azokat. Szerintem kérd el a nővérektől - magyarázta.

Ez nem is volt rossz ötlet. Hotelra úgysincs pénzem. És kényelmesebb megoldás is lenne.

- Induljunk akkor vissza - mondtam végül. 

A kórházba érve megkerestem egy detoxikálón dolgozó nővért és elkértem tőle anyám kulcsait. Nehezen akarta odaadni, meg kellet mutatom a személyi igazolványomat, de még akkor is győzködnöm kellet, hogy tényleg a lánya vagyok.... Bár nem vagyok rá büszke.

Ha tetszett a rész, kommenteljetek! :))
*D