Történetek (9. rész)

 Helló! Meghoztam végre a kilencedik részt is. Jó olvasást! :) ♥ 

Elindultunk hazafelé. Zayn megígérte, hogy elkísér. Hazafelé menet végig beszélgettünk, nem volt feszült a hangulat.

Mikor megérkeztünk az épület elé és felértünk a lépcsőn, azon kezdtem aggódni, hogy vajon hogy nézhet ki a lakás? Anyám egy ideje biztos nem takarított. 

Kinyitottam az ajtót, és nem csalódtam. Anyám cuccai szanaszét, mosatlan tányérok és edények az étkezőasztalon, üres poharak a dohányzóasztalon... Mintha bomba robbant volna.

- Őhm... Kicsit rendetlenség van - próbáltam menteni a helyzetet. 

- Semmiség - udvariaskodott Zayn, de látszott rajta, hogy ő is ugyanannyira cikinek tartja a dolgot mint én. 

Azt hiszem a holnapi programom az, hogy takarítani fogok. 

Leültünk, beszélgettünk, TV-t néztünk. Egyszerű esti program. Fura volt újra itt járni a lakásban. Annyi rossz emlék kötődik ide. Rengeteg veszekedés, balhé, kiabálás, sírás. 

- Apukád dolgozik? - kérdezte.

Kényes téma. 

- Honnan veszed? 

- Csak mert apud nincs otthon. Gondoltam dolgozik...

- Apukám... Már nem él. Meghalt, mikor kicsi voltam. 

- Óh... Sajnálom. Bocsi, ha fölzaklattalak - mondta.

- Nem tudhattad. Csak 10 éves voltam. Karambolozott és nem tudták már megmenteni - emlékeztem vissza. Láttam a szemein, hogy érdekli amit mondok, szóval folytattam. - Tél volt. Egy szerdai napon történt a baleset. Hóvihar volt. És... Én a suliban voltam, de már mindenki hazament, hiszen délután volt. Úgy volt, hogy a sulibusszal megyek én is haza, de lekéstem és nem akartam gyalogolni a hóban. Ezért visszamentem a suliba és szóltam a tanárnak, hogy hívja fel az anyámat, hogy jöjjön értem. Megbeszélték, hogy fél óra múlva itt lesz a suli előtt, de az anyám nem jött. Már zárt az iskola, ezért a tanár felhívta az apukámat, aki épp dolgozott, hogy jöjjön értem. Apu iszonyú dühös lett anyámra, amiért nem jött értem, és sietnie kellet, hogy a főnöke nehogy észrevegye, hogy ellógot a munkahelyéről. Valószínűleg gyorsan hajtott és megcsúszhatott az úton. Állítólag egy fának csapódott. Vártam, hogy itt legyen értem az apukám. De nem jött. A tanár vitt haza, anyám otthon ült. Persze szokásához híven nem volt józan. Nem tudtam, apu miért nem jött értem. Azt hittem, hogy csak nem tudott eljönni a munkahelyéről. De aztán pár órával később jött a hír, hogy autóbalesetet szenvedett és hogy kórházba került. Elvesztette az eszméletét és még egy csomó fontos szerve is megsérült. Anyám bement hozzá. Engem nem vitt magával, mert azt mondta, hogy ez nem gyereknek való. Akkor láthattam volna utoljára az apámat. De nem engedte! Még elbúcsúzni sem tudtam! Sokáig magamat hibáztattam, amiért apukám meghalt. Hiszen ha nem késem le a buszt, vagy ha csak sétáltam volna hazafelé, az apukám még máig is élne! - az utolsó mondatoknál már hulltak a könnyeim. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam el neki el ezt. Hisz ez életem legszomorúbb eseménye. Nem sokan hallották még. 

- Ugye tudod, hogy ez hülyeség? Mármint az, hogy te lennél a hibás. Hisz.... Nem tudhattad, hogy ez lesz. És ha a hóviharban sétáltál volna hazafelé, lehet, hogy tüdőgyulladást kaptál volna, vagy ilyesmi.

- Aztán rájöttem, hogy ez mind anyám hibája. Ha ő nem iszik és inkább értem jön, nem lett volna ez! Még azt sem engedte, hogy elbúcsúzzak! 

Zayn erre már nem szólt semmit. Talán egyet értett velem. 

- Hiányzik! Nekem apa volt a mindenem! 

- Elhiszem - ölelt meg. - De ne sírj! Nem szeretem, mikor sírni látlak. 

Hosszú percekig nem szóltunk semmit. Csak feküdtem hozzábújva. Megnyugtató volt. 

Annyi mindent tett értem! Megkeresett, hallotta, hogy mi történt és eljött utánam. Megvigasztalt és próbált jobb kedvre deríteni. 

Nem tudtam hogy mit mondjak neki. Köszönöm? Csak üres szavak. Ez ebben az esetben nem ér semmit! Annyira jelentéktelennek tűnt az mellet, amit ő tett értem. Majd valahogy megpróbálom neki meghálálni, csak még nem tudom hogy.

- Álmos vagy? - kérdezte. 

- Igen, eléggé - mondtam őszintén.

- Gyere, beviszlek a szobádba - kapott fel könnyedén Zayn. - Melyik az?

- Az ott balra - mutattam a kidekorált ajtó felé. Még mikor gimis voltam, akkor csináltam. Sok kép, poszter, virágok, rajzok, kinyomtatott dalszövegek. Minden, ami én vagyok.

Zayn bevitt a régi szobámba és letett az ágyamra. 

- Hol van takaró? - kérdezte.  

- Ott van a szekrényben. 

Elővett egy párnát, egy takarót és betakart. Én a takaró alatt levetettem a nadrágomat és a pólómat, így csak fehérneműben voltam. Nem vettem elő a pizsamám, így kénytelen voltam így aludni. 

 Olyan fura újra itt lenni ebben a szobában. Annyi emlék fűződik ide.

- Most már aludj! - puszilta meg a homlokomat. - Jó éjt!

Már indult kifelé, mikor utánaszóltam. 

- Zayn! Maradj még! - mondtam neki, mire megtorpant és mosolyogva visszafordult. - Kérlek! - villantottam rá ártatlan mosolyt. 

- Hát ha annyira akarod - ült le mellém az ágyra. - Mit csináljunk? 

- Beszélgessünk! - ajánlottam fel. 

- Oké. Miről?

- Rólad! Te már annyi mindent tudsz rólam, de én nem túl sok mindent rólad. Szóval, mesélj!

- Nincs sok mindent mesélnem. Nem túl érdekes az életem. Őhm.... Van 3 lánytesóm. Két húgom és egy nővérem. És.... Nem tudok mást mondani - röhögte el magát. - Őhm... Kicsaptak a suliból. Többször is.

- Tényleg? Miért? - csodálkoztam. Ezt nem gondoltam volna róla.

- Verekedtem. Sokszor - mosolygott ártatlanul. - De mindig ők kezdték! Becsszó! 

- Miért verekedtél? 

- Hosszú...

- Naaa, mondd el, légyszí!! 

- Mert... Mert az emberek igazságtalanok. Mindig a kisebbet bántják és azt, aki nem tudja magát megvédeni. Engem alapsuliban sokan bántottak, mert alacsonyabb voltam, mint a többi korombeli srác. Nem tudtam magam megvédeni. De aztán én is megnőttem, mint ők. Már nem bántottak - kezdte el mesélni. - Viszont tudtam, hogy milyen szar érzés, mikor olyan dolog miatt csesztetnek, amiről nem tehetsz. Például ha fogszabályzós vagy, vagy ha nem öltözködsz divatosan, okos vagy, vagy szeretsz olvasni, satöbbi. És azok után mindig megvédtem azokat a gyerekeket, akiket ok nélkül cikiztek. És ez miatt sokszor bajba kerültem. Még gimiben is.

- Azta! Ez nagyon szép dolog volt tőled! - mosolyogtam, ő pedig visszamosolygott rám. 

Még nagyon sokat beszélgettünk és nevettünk. Sok mindent megtudtunk egymásról.

- Mennem kell. Későre jár és még kell keresnem egy hotelt is - állt fel Zayn.

Ránéztem az órára, és éjjeli egyet mutatott. Nem engedhetem el Zayn-t ilyenkor! Meg hát nem is akarok egyedül maradni ebben a lakásban, főleg nem éjszakára. 

- Ne menj el, kérlek! Itt aludhatsz - kérleltem. 

Láttam, hogy nem hiszi el amit mondok, ezért folytattam.

- Nem ismered a várost és már nagyon későre jár. És... Nem akarok itt maradni egyedül. Légyszí, maradj itt! - kérleltem.

- Biztos? - mosolyodott el halványan.

- Igen! 

- Oké. De akkor is aludj! Én majd lent alszom a kanapén.

- Oké. Jó éjt! - mosolyogtam rá.

Sokáig forgolódtam, mire el tudtam aludni. Az éjszaka folyamán többször is felriadtam, mert azt hittem, hogy talán még mindig 15 éves vagyok és itt még mindig itt élek Rochester-ben az anyámmal. Utáltam tinédzser lenni. Ilyenkor hiányzott legjobban apa az életemből. Próbáltam visszaaludni, de valahogy nem sikerült. Felültem az ágyban és csak néztem magam elé. Vissza akartam menni Londonba, de nem tehettem. Anyámnak szüksége van rám, még ha tagadja is. De ez nem feltétlenül anyámról és rólam szól. Tudom, hogy apám is azt szeretné, hogy most itt legyek anyám mellett. Szerette őt, még ha nem is viselkedett úgy mint egy anya vagy egy feleség.

Végre sikerült visszaaludnom, de újra felébredtem, mert rosszat álmodtam. Arra keltem, hogy a hajam szanaszét áll és csapzott vagyok. Valószínűleg sokat forgolódtam. Azt álmodtam, hogy az anyám is meghal, mert nem kap új májat. Én bent vagyok az ágya mellet mikor haldoklik, de akkor sem mondja, hogy szeret, vagy hogy büszke rám, csak veszekszik velem és sérteget. Tudtam, hogy valószínűleg a valóságban is ez lesz.Ha belegondolok, anyám soha nem mondta, hogy szeret, vagy hogy büszke rám, esetleg hogy én vagyok az ő kicsi lánya... 

Képtelen vagyok visszaaludni. Félek, hogy újra ezt fogom álmodni. Nem akarok itt aludni egyedül. És olyan ijesztő ez a szoba sötétben. Olyan, mintha állandóan figyelne valaki. Kiskoromban mindig féltem, hogy valami van az ágyam alatt, vagy a szekrényemben. Olyankor mindig bementem a szüleim hálószobájába és megkértem apukámat, hogy aludjon ott velem a szobámban. Mindig mellém feküdt, én pedig hozzábújtam. De most nincs itt az apukám, hogy megnyugtasson. 

Olyan, mintha valaki lenne a szekrényemből. Résnyire ki is van nyitva az ajtója, és mintha valaki ülne benne és figyelne. Tudom, hogy gyerekes, de tényleg így érzem.

Talán fel kéne keltenem Zayn-t, hogy beszélgessünk még egy kicsit. Talán az megnyugtatna. 

Halkan kinyitottam az ajtóm, és lábújhegyen kiosontam a kanapé mellé amin Zayn aludt. Ott feküdt egy pólóban és alsónadrágban. Nem mertem felkelteni, és őszintén megszólva még elbírtam volna nézni őt egy darabig. Lehet, hogy hülyeség, és nyálasan hangzik, de úgy nézett ki mint egy angyal. Annyira... ártatlan volt és szép. Tudom, hogy srácokra nem mondjuk azt, hogy "szép", de tényleg ez a megfelelő szó rá. Zayn tényleg szép volt. 

- Zayn! - suttogtam, de nem reagált. - Zayn! - próbálkoztam tovább. - Kelj fel, légyszi! 

- Hm? - mondta rekedt hangon.

- Zayn? Őhm... Fent vagy? - kérdeztem zavartan.

- Igen, most már fent... azt hiszem. Gond van? 

- Igen... Zayn... Én...

- Jaj ne, ugye nem pisiltél be? - kérdezte ijedten. 

- Nem, dehogy - mosolyodtam el. - Én csak... Rosszat álmodtam - vallottam be zavartan. 

- Rosszat álmodtál? - ült fel a kanapén. 

- Aha. És nem tudok visszaaludni. 

- Na gyere! - vett kézbe könnyedén, és vitt be a szobámba. 

- Itt maradsz velem? - mondtam, mikor letett az ágyra. 

- Szeretnéd? 

- Igen, szeretném - mondtam őszintén.

- Akkor maradok - bújt be mellém a takaró alá. 

Átkarolt és a vállára hajtottam a fejem. Simogatta a hajam és kis köröket rajzolt az ujjával a hátamra. Olyan megnyugtató volt! 

- Zayn, köszönök... mindent! Tudom, hogy ezek csak üres szavak, de... Nem tudom, hogy hogyan háláljam meg. 

- Lucy, te is tudod, hogy ez semmiség. Nem kell hálásnak lenned. Tényleg - mondta halkan. - De látom, hogy nagyon szomorú vagy. Mit tegyek, hogy boldog légy? 

- Csókolj meg! - mondtam gondolkodás nélkül. 

  Először hitetlenkedve nézet, de aztán látta, hogy komolyan gondolom. Mosolyogva közelebb hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Mintha megfordult volna velem a világ. A lepkék a hasamban újra feléledtek és olyan erővel akartak kiszabadulni, mint még soha. Attól féltem, hogy talán elájulok. Ez annyira más volt, mint az étteremben. Ebben sokkal több érzelem volt. 

Elhúzódtunk egymástól. Rögtön a szememet kezdte fürkészni, hogy megtudja, mit érzek. 

Nem szóltam semmit. Most én hajoltam oda hozzá és csókoltam meg őt úgy, mint ő előbb engem. Olyan rég vágytam már ilyen pillanatra! 

*D

Újra (8. rész)

 Sziasztok! Itt van az új rész: :) Remélem tetszik majd! :))
FONTOS: A KÉPEKET MÉG NEM TUDOM MOST FELTENNI, DE AMINT LESZ RÁ ALKALMAM, MÁR HOZOM IS ŐKET! :)
Jó olvasást! ♥

~ Jessy szemszöge ~

Pár óra telt el azóta, hogy Lucy elment. Szegény, nincs szerencséje mostanában. Mostanában? Hát.. úgy az elmúlt... 9 évben, mióta apukája meghalt. Hallottam, hogy csengetnek. Azt hittem, talán Lucy jött vissza, mert nem kapott repülőjegyet. Vagy talán Anthony látogat meg. Kinéztem a kukucskálón, de sem Lucy, sem Anthony nem állt kint. Helyettük egy nagyon jóképű, magas, sötétbarna hajú srácot láttam. Ki lehet ez? Hmm.... Lehet, hogy eltévedt? Én szívesen útbaigazítom...

Újra csengetett. Kinyitottam neki az ajtót.

- Heló! Kit keresel? - kérdeztem csábos mosollyal az arcomon.

- Szia. Őhm... Lucy-t. Zayn Malik vagyok - válaszolt. Teljesen ledöbbentem. Ő lenne Zayn? Ez most komoly? Lucy-nak egy ilyen pasit sikerült megfognia?

- Lucy épp nincs itthon - mondtam neki.      

- Hol van? 

- Őhm... Elutazott. 

- Hova? - kérdezte döbbenten. 

- Haza utazott Rochester-be. Az anyukája kórházba került.

- Óh... mikor indult? El tudom még érni?

- Pár órája. Sajnos már elindult a gépe. Nemrég írt.

- Francba... Kösz! - fordult meg és lefutott a lépcsőn.

- Nincs mit! - kiáltottam utána. 

 

~ Lucy szemszöge ~

Leszálltam a gépről, fogtam egy taxit és rögtön a kórházba mentem. Megkérdeztem a portástól, hogy merre található a detoxikáló. Útbaigazított. Az ötös emeletre kellet mennem. 

- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy melyik szobában fekszik Helen Jefferson? - kérdeztem meg az egyik nővért.

- Igen. A hetesben. Ki keresi? - kérdezte vonakodva.

- Lucy Jefferson. A lánya. 

- Óh... Menj csak be! Már magához tért - mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm. 

Megkerestem a hetes szobát. Kopogtam, majd remegő kézzel nyomtam le a kilincset.

- Szia anya! - üdvözöltem. Anyám az ismerős hang irányába fordult. Szörnyen nézett ki. Az arca beesett volt, szemei karikásak és egy picit talán sárgásak is. Az ágyon feküdt és egyedül volt a szobában.

- Te mit keresel itt? - kérdezte üdvözlésképpen. 

- Hallottam, hogy kórházba kerültél. 

- Honnan? - kérdezte ridegen.

- Felhívtak. Valószínűleg az egyik orvos volt. Hogy vagy? - próbáltam kedvesen viselkedni, bár nem volt könnyű.

- Na ide figyelj! Rohadtul ne akarj itt nekem jópofizni, mert nem áll jól - vágta rá anyám.

- Mi? Én csak megkérdeztem, hogy hogy vagy. Nem értem, miért kell ezen kiakadni.

- Mert te miattad van ez az egész. Elhúzol Londonba, élsz vidáman gond nélkül, és azzal nem törődsz, hogy mi lesz az anyáddal. Egy utolsó kis semmirekellő vagy! És még enyhén fogalmaztam.

Éreztem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe. Nem sírhatok anyám előtt. Az még jobban rontana a helyzeten. 

- Miért vagy velem ilyen? Jöttem, amint meghallottam, hogy mi történt.

- Nem kellet volna itthagynod és akkor nem lenne ez. De neked fontosabb London és a semmittevés, mint a családod!

- Ne akarj rám kenni mindent! És semmittevés? Mégis mit gondolsz, hogy nem dolgozom? Te vagy az, akinek nincs munkája! Te vagy az, aki egész nap csak otthon ül, vagy a kocsmában piál és kártyázik! Kettőnk közül te vagy a semmirekellő, anya! És különben is, te beszélsz a családról? Te akarsz kioktatni, hogy mennyire fontos a család? Te? Miattad lett ez az egész! Te tetted tönkre a gyerekkorom. Miattad halt meg apa! És akkor még te akarsz kioktatni engem? Hogy lehet valaki ekkora álszent! Rosszul vagyok tőled! - borultam ki. Most mindent rázúdítottam, amit elhallgattam az elmúlt évek során. 

Anyám döbbenten hallgatott. Nem szólt semmit, csak ideges szemekkel fürkészett. Látszott, hogy sokkolta az, amit mondtam neki. 

- Tűnj el innen! Látni sem bírlak! - szólalt meg síri, csendes hangon.  

- Örömmel - mosolyodtam el gúnyosan, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Amint kiértem a folyosóra, kitört belőlem a sírás. Lerogytam egy székre és bőgni kezdtem. A mellettem ülő emberek furán bámultak, néhányan még sietősen fel is álltak mellőlem és pár székkel arrébb költöztek. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek most. Nincs hova mennem. Anyám a detoxikálón fekszik, mert majdnem halálra piálta magát. Itt vagyok egyedül egy olyan városban, amit szívből gyűlölök. Nincs senkim, akire számíthatok! Egyedül maradtam. 

 Már vagy fél órája csak ültem és szomorkodtam. Estére járt talán, vagy már beesteledhetett. Nem tudtam, mihez kezdjek most. Nincs kulcsom a lakáshoz. Nem tudok hova menni. Éreztem, ahogyan a könnyek újra végiggördülnek az arcomon, pedig már sikerült valamennyire lenyugodnom. 

- Lucy? - hallottam meg egy ismerős hangot. Odanéztem. - Szia.

- Szia - köszöntem csendben. - Te mit keresel itt?

- Jöttem, mert hallottam mi történt. 

Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondhatnék, ezért csak bólintottam. 

- Sajnálom, ami az anyukáddal történt.

Belenéztem az aranybarna szempárba. Még mindig nem tudtam megszólalni.

- Miért nem mondasz semmit? - kérdezte aggodalmasan.

- Nem tudom, mit mondjak - a kijelentésemért egy szomorú pillantást kaptam cserébe. 

- Még mindig haragszol?

- Igen.... Azt hiszem. 

- Sajnálom. Nem cselekedtem helyesen. Megbántam. 

Megint nem szólaltam meg, ezért folytatta. 

- Én megértem, ha haragszol. És tudom, hogy nehéz, de arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem. 

- Kihasználtál - mondtam végül. Ez volt minden, amit mondani tudtam.

- Tudom. És... Sajnálom. Minden az én hibám. Nagyon szégyellem magam - mondta szomorú arccal. 

- Felejtsük el - sóhajtottam. Haragudni fárasztó, és én már nagyon elfáradtam.

Most ő nem szólt semmit, csak elmosolyodott. 

- És.... Anyukád hogy van? - kérdezte végül. 

- Hát... Jobban - válaszoltam. 

- Örülök. Gondolom nem vagy túl jól.

- Ezt honnan veszed? 

- Hát... Csak mert anyukád kórházban van. 

- Jah... Nem, jól vagyok - mosolyodtam el halványan.

- Előttem nem kell titkolóznod. Látom, hogy szomorú vagy. De ez ilyenkor természetes - mondta kedvesen.

- Nézd, tényleg jól vagyok. Nincs semmi baj - hazudtam. Nem, nem voltam jól. Nincs hol aludnom. Anyám a detoxon....

- Akkor jó - mondta, bár látszott, hogy nem hiszi el. - Mit mondtak az orvosok? - kérdezte. 

- Semmit. Nem beszéltem az orvosokkal.

- Hogy-hogy? - csodálkozott. Én csak vállat vontam. - Szerintem kérdezd meg őket. 

- Igazad van - sóhajtottam, mire csak elmosolyodott.

Pár perc múlva erre jött egy orvos, úgyhogy megragadtam az alkalmat és megállítottam.

- Elnézést! Helen Jefferson állapota felől szeretnék érdeklődni. 

- Ki kérdi? - kérdezte szigorúan.

- Lucy Jefferson. A lánya. 

- Óh..... Az édesanyja őhm... - mondta, miközben félrevonultunk. -Nos, jobban van, bár...

- Bár? 

- Nos, nem túl jók az esélyei. 

- Hogy-hogy? - kérdeztem döbbenten.

- Amit most mondani fogok, lehet, hogy érzékenyen fogja önt érinteni. Az édesanyjának súlyosan károsodott a mája a sok alkohol miatt. Azt hiszem...

- Új májra lenne szüksége? - szakítottam félbe.

- Attól tartok, igen. 

- És... Mikor kaphat... Új májat? 

- Nem tudjuk. Az új májra várók listája nagyon hosszú. És nincs túl sok donor. Az ön édesanyja jelenleg a lista legalján van. Ez akár egy-két év várakozási időt is jelenthet. Ez az ön édesanyja esetében nem túl.... szerencsés. Nem túl valószínű, hogy megéri azt, hogy új májat kaphasson.

- Azt akarja mondani, hogy.... Meghal? - sírtam el magam.

- Sajnos igen. 

- És.... nem lehetne valamit tenni érte? 

- Attól tartok, nem sokat tudunk rajta segíteni. A mája nagyon károsodott a több évnyi alkoholizálás miatt. 

- És nem lehetne, hogy valahogy előrébb kerüljön valahogy azon a listán? - kérdeztem reménykedve.

- Sajnos erre nincs lehetőség. Mint ahogy mondtam, nagyon sokan várnak új májra. És nagyon sok a súlyos eset. 

- Az én anyám is súlyos eset! - mondtam dühösen.

- Azt kell mondanom, nem eléggé. Vannak nála súlyosabbak is. 

- Ez.... Ez nem igazság! Nem halhat meg! Nem engedhetik meghalni! Nekem már csak ő maradt! Már... Nem él senki a családomból. Csak ő! Nem halhat meg! Tennie kell valamit! - hisztiztem könnyek között.

- Attól tartok nem tehetek semmit.

Nem szóltam vissza. 

- Mennem kell. Viszlát! 

- Viszlát! - mondtam dühösen. 

Visszamentem Zayn-hez. Már akkor is hulltak a könnyeim.

- Mit mondott? - kérdezte.

- Azt hogy.... Nem... - nem tudtam elmondani a mondatomat, mert kitört rajtam a zokogás. 

- Mi nem? Lucy, ugye minden rendben? - aggodalmaskodott.

- Zayn! Semmi sincs rendben! Meg fog halni! - zokogtam.

 Nem szólt semmit. Közelebb húzódott hozzám és átölelt. Hagyta, hogy sírjak a vállán. Újra elkezdte a hajamat simogatni, mint régebben fent a London Eye-n.

Tíz percet ülhettünk így, mikor Zayn megtörte a csendet.

- Nem kéne valamit ennünk? - kérdezte csendesen.

- Nem vagyok éhes.

- Lucy, enned kell kell valamit. Fogadok, hogy nem ettél, mióta leszállt a géped....

Erre nem szóltam semmit, mivel igaza volt. A hasam rettenetesen fájt és korgott. De nem akartam enni. 

- Nah, gyere. Veszünk valamit - veregette meg a hátamat gyengéden.

Én csak csendben bólintottam.

- Mit kérsz? Vehetünk... Hamburgert. Keresünk egy McDonald's-ot - mondta, mikor már kiértünk az utcára.

Igazából majd' meghaltam a McDonald’s gondolatától. Az kéne most nekem. Sok, zsíros, egészségtelen kaja. 

- Látom tetszik az ötlet. Irány a McDonald’s! - próbált felvidítani Zayn - Őhm... Nem tudod, hogy kábé hol lehet egy? Csak, hogy ne kelljen annyit sétálnunk. Kicsit hideg van. 

Körülnéztem. Ismerős volt az utca. Felnéztem a kórházra. Behunytam a szemem. A fájdalmas emlékek úgy peregtek le előttem, mint egy film. Ez az a kórház. Itt halt meg apukám. Ide hozták, miután....

- Lucy? Jól vagy? - nézett rám aggodalmasan Zayn. - Ugye nem fogsz elájulni?

- Nem... Nem fogok. Csak... Eszembe jutott valami.

- Rossz dolog? 

Bólintottam. 

- Minden rendben lesz. Nyugodj meg! - ölelt át kedvesen Zayn. - Gyere, keresünk egy McDonald's-ot. 

Lassan sétáltunk. Egyik utcát jártuk a másik után, de nem találtunk egy McDonald's-ot sem. 

- Azt hiszem erre van egy - mutattam jobbra.

- Biztos vagy benne? - kérdezte.

- Igen, egészen biztos - mondtam határozottan.

- Hát akkor siessünk!

Futottunk, mert már nagyon éhesek voltunk. Végigrohantunk azon az utcán, amerre mutattam. 

- Hol van? Nem látom - nézett körbe Zayn.

- Pedig itt van... valahol.

- De nem látom! - röhögte el magát.

- Itt kell lennie - csodálkoztam.

Végigrohantam az egész utcán, persze a McDonald's-ot nem találtam. 

- Na mi van? Elnyelte a föld? - mosolygott kedvesen Zayn.

- Ha-ha-ha. Nagyon vicces,  Pedig úgy emlékeztem, hogy itt van.

- Hát, lehet, hogy elköltöztek. Gyere, keressünk valami mást - fogta meg a kezemet és húzott tovább az utcán.

Találtunk egy kis bódét, ahol hamburgert árultak. Kértünk egyet-egyet. Leültünk egy padra és csendben kajáltunk. Azért.... Örülök neki, hogy Zayn utánam jött. Most már van társaságom. Mindig jól jön egy ismerős arc. Viszont... Nem tudom, hogy hol fogok aludni.

- Min gondolkodsz? - kérdezte kíváncsian.

- Csak, hogy hol fogok aludni. Nincs hova mennem. 

- Hogy-hogy? Nincs kulcsod a régi lakásotokhoz? 

- Hát már nincs. 

- És anyukádnak sincs? 

- De van. Miért? 

- Kérd el tőle. 

- Nem hiszem, hogy odaadná. 

- Akkor... Kérd el a nővérektől - mondta, de nem nagyon értettem, hogy hogyan érti. - Amikor valaki felkerül a detoxra, elveszik a cuccait és egy széfbe zárják. Mikor kiengedik, visszakapja azokat. Szerintem kérd el a nővérektől - magyarázta.

Ez nem is volt rossz ötlet. Hotelra úgysincs pénzem. És kényelmesebb megoldás is lenne.

- Induljunk akkor vissza - mondtam végül. 

A kórházba érve megkerestem egy detoxikálón dolgozó nővért és elkértem tőle anyám kulcsait. Nehezen akarta odaadni, meg kellet mutatom a személyi igazolványomat, de még akkor is győzködnöm kellet, hogy tényleg a lánya vagyok.... Bár nem vagyok rá büszke.

Ha tetszett a rész, kommenteljetek! :))
*D

A hír (7. rész)

Meghoztam a hetedik részt is. :) Remélem tetszik majd. :) Tettem ki szavazást, hogy legyen - e kint kép a szereplőkről, és eddig úgy néz ki, hogy lesz. :) 
Csináltam új fejlécet, nyugodtan irjátok meg, hogy hogy tetszik. :) 
Jó olvasást, és kommenteljetek majd! :D ♥ 
FONTOS: ARRA GONDOLTAM, HOGY LEHETNE MINDIG KÉP VAGY GIF A RÉSZEK ELEJÉN, AMI MAJD VALAMILYEN FONTOSABB ESEMÉNYRE FOG UTALNI ABBAN A RÉSZBEN. :) IRJÁTOK LE, HOGY JÓ ÖTLETNEK TARTJÁTOK-E. :))

 

Egy hét telt el azóta, hogy lefeküdtem Zayn-nel. Nem sok mindent változtatott meg a "kis hibám".
Ugyanúgy bejárok dolgozni, nem ülök a szobámban és merengek a dolgokon, sírni is csak néha sírok, mikor este nem hall senki. Nem is annyira Zayn miatt, talán azon, hogy milyen igazságtalan a világ. Mindig én cseszek el valamit, vagy velem történik valami rossz. De ahogy Jessy mondta, az élet megy tovább. Felesleges azon agyalnom folyton, hogy miért csinálta ezt velem Zayn, mert attól még nekem nem lesz jobb. Jessy próbált meggyőzni, hogy talán nem is ő a hibás. És hogy talán meg kéne hallgatnom a bocsánat kérését. 

Legbelül tudtam, hogy nagy részben én vagyok a felelős a dolgokért. Mindketten ugyanolyan hibásak vagyunk. Nem kellett volna rámásznom, viszont neki pedig nem kellet volna engednie, hiszen tudta, hogy részeg vagyok.

Az utóbbi hét nap alatt Zayn legalább hússzor hívott, és tízszer volt a lakásunknál. Nem nyitottam neki ajtót, hiába csengetett. Jessy nem tudja, hogy járt itt Zayn, mert legtöbbször nem volt otthon. Randizni kezdett egy Anthony nevű sráccal, és állítása szerint jól kijönnek. Állítólag kezd komolyra fordulni a dolog. Oda van azért a fiúért, néha órákig tud beszélni róla. Örülök a barátnőm boldogságának, megérdemli. 

 Ma nem kell bemennem dolgozni, hiszen hétvége van, és én hétvégénként nem dolgozom. Egyedül vagyok a lakásban. Jessy megint nincs otthon. Még reggel elment valahova Anthony-val. Nem láttam még személyesen a srácot, de Jess szerint "irtó cuki és kedves, meg tök figyelmes".

Bárcsak nekem is szerencsém lenne a szerelemben, mint Jessy-nek. Ez nem igazság! Neki mindig minden összejön. Az alap suliban mindig ő volt az, aki mindent megkapott. Alsó tagozatban csinos márkás ruhái voltak, menő táskája és tolltartója. Szép, selymes haja volt, amit vagy befont az anyukája, vagy szétengedte. Olyan volt, mint egy kis hercegnő. Én pedig legtöbbször használt ruhákat hordtam, amik vagy túl nagyok, vagy túlságosan is kicsik voltak rám. Nem volt vadiúj menő táskám, se csillogó tolltartóm. A hajam kócos volt és göndör. Akárhogy is fésülte az apukám, nem akart jól állni. Emiatt sokan csúfoltak. Én voltam a kirekesztett kislány, akivel senki sem törődött. 9 évesen fogszabályzót kaptam. Ez csak még rontott a helyzetemen. Senki nem beszélt velem a suliban, kivéve Jess-t.

 Felső tagozatban Jessy mindig a legújabb divat szerint öltözött, méregdrága ruhák, cipők, táskák, harisnyák. A szülei megengedték, hogy sminkelje magát, így már 13 évesen úgy nézett ki, mint egy 16 éves. Az összes fiú csak őt bámulta, úgy lesték minden szavát, mintha csak a szolgái lennének. Ezt persze Jessy ki is használta. 

És én? Valamelyest javult a helyzet. Levették a fogszabályzóm. És a hajam sem volt már annyira göndör. De még mindig én voltam az a lány, aki fura, elnyűtt ruhákat hord. Sminkről még csak szó sem lehetett. Nem volt rá pénzünk. Apám próbált megadni nekem mindent, ami tőle tellett, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Azért dolgozott éjjel-nappal, hogy nekem jobb legyen. De ez a pénz hamar elfogyott. Egy kis része a lakbérre és a rezsire, de a nagyobb részét anyám itta el. Ő nem dolgozott, csak kocsmába járt inni és kártyázni. Apám hibásnak érezte magát, amiért rosszul élünk, pedig mindenért az anyám volt a felelős, amit soha nem fogok tudni neki megbocsájtani. 

A gondolataimból egy telefoncsörgés rázott fel. Ránéztem a kijelzőre. Zayn hívott, ezért reflexből el is utasítottam a hívását.

Nem érdekelnek a magyarázatai. Nem kell már több csalódás.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, tehát Jessy hazajött.

- Szia! - köszöntött. Nagyon vidámnak látszott.

- Szia. Hol voltál? - érdeklődtem. 

- Anthony-val voltunk várost nézni - vigyorgott. - Tök jó volt. Anthony annyira cuki! És kedves. És... Annyira jól csókol! 

- Őhm... Örülök neki! 

- Bár olyan, mint egy polip - nevetett. Én nem nagyon értettem a hasonlatot. Jessy észrevette értetlen arckifejezésemet, ezért halkabban folytatta, mintha bárki is meghallhatná rajtunk kívül, amit mond. - Nem tudja kordában tartani a kezeit. Folyton taperol - mosolygott.

- És te engeded neki? - döbbentem le.

- Most miért ne? Nincs abban semmi rossz.

- De hát... Ez nem valami tisztességes.

- Jaj, Lucy. Nem vagyok apáca. Könyörgöm, 19 éves vagyok! Nincs abban semmi kivetnivaló, ha egy kicsit... szórakozunk.

- De hát alig ismered! - borultam ki.

- Ne viccelj már! Már egy jó ideje randizunk.

- Óh tényleg. Mennyi ideje is? Úgy... 6 napja? - kérdeztem cinikusan.

- De attól még ismerhetem.

- Jessy, te is tudod, hogy ez hazugság - mondtam neki csalódottan. 

- Na ide figyelj! Te ne akarj nekem tanácsot adni szerelmi életben, miközben a tiéd romokban hever! Ja, és ha már a tisztességről beszélünk, nem én vagyok az, aki pár nap után lefeküdt egy olyan sráccal, akivel még csak nem is járt - osztott ki dühösen.

- Ez nem volt szép! - motyogtam. Teljesen ledöbbentem. 

- Lehet, hogy nem szép, de igaz - mondta, majd megfordult és bement a szobájába. 

Nem hittem volna, hogy Jessy ilyet fog a fejemhez vágni. Őt nem ilyennek ismertem. 

Miért volt ilyen velem? Én csak meg akartam őt védeni. És... Miért engedi, hogy az a srác fogdossa? 

Sms-em jött. Zayn írt, nem akartam elolvasni, de azért kíváncsiságból megnyitottam. 

"Vedd fel a telefont! Vagy hívj vissza légy szíves! 

Z. xx" 

Ez most komolyan azt hiszi, hogy visszahívom? Mert akkor nagyon téved...

Felkapcsoltam a tévét és elkezdtem bámulni az értelmetlen műsorokat. Igazából nem is érdekeltek, de háttérzajnak pont megfeleltek. 

Megint megcsörrent a mobilom. Azt hittem Zayn az, ezért el akartam utasítani a hívást. De a telefonom egy idegen számot jelzett. Nem Zayn volt a vonalban.

- Igen? - vettem fel a készüléket.

- Jó napot kívánok! Lucy Jefferson-nal beszélek? - kérdezte egy vastag férfihang.

- Igen. Én vagyok az. Miért? 

- Nos, az én nevem Max Parker. Az édesanyját, Helen Jefferson-t, tegnap kórházba szállították. 

- Mi? Miért? - döbbentem le. 

- Alkoholmérgezés. Hajnalban talált rá egy járókelő és hívta a mentőket. Az utcán feküdt eszméletlenül. Csoda, hogy ki nem rabolták - mondta a férfi, nekem pedig könnyek gyűltek a szememben.

- És... És azért jól van? - tettem fel az elég bugyuta kérdést.

- Hát... Jobban. Bár még mindig nem tért magához. 

- Be lehet menni hozzá? 

- Idegeneknek természetesen nem, csak közeli hozzátartozóknak. Ön bemehet, mivel a lánya.

- Oké... Azt hiszem meg kéne őt látogatnom.

A férfi elmondta, hogy melyik kórházban van és hogy melyik osztályon.

Elkezdtem pakolni. A legfontosabb dolgokat összehánytam egy bőröndbe.

Pólók, nadrágok, alsóneműk, kozmetikai szerek, sminkes cuccok. Közben végig sírtam. Nem hiszem el, hogy ezt csinálta! Hogy tudott ennyit inni? Hogy tudott idáig elmenni? 

Kimentem az előszobába a bőröndömmel. Jessy kijött a szobájából és kétségbeesett képet vágott.

- Elköltözöl? - kérdezte sírós hangon.

- Nem. Csak... Az anyám... baj van - mondtam akadozottan. Még mindig sírtam.

- Mi a baj vele? Jaj Lucy, ugye... ugye nem halt meg? - tört ki belőle is a sírás.

- Nem, "csak" kórházban van alkoholmérgezéssel. 

- Óh.... Hazautazol? 

- Igen, talán meg kéne látogatnom, hisz mégiscsak az anyám. 

- Igazad van. És... Kérlek, ne haragudj rám! Igazságtalan voltam. Nem szabadott volna ilyen dolgokat a fejedhez vágnom.

- Semmi baj. Felejtsük el! - öleltem meg könnyes szemmel. 

Azt hiszem irány a reptér. Elszaladtam gyorsan jegyet venni Rochester-be. Szerencsére tudtam kapni. 

Pár óra múlva újra gépen ültem, úgy, mint egy héttel ezelőtt.

Egy picit rövidebb rész lett, de remélem tetszett: :3 Kérlek kommentlej, ha tetszett, de ha nem, akkor is... :D 
*D 

Hangover (6. rész)

 Sziasztok! Meghoztam a hatodik részt is! :) Remélem, tetszeni fog! ♥
U.I.: Nem jött össze a két komment ( ami kicsit(nagyon) fáj), amit kértem, de én már nem birtam ki, hogy ne tegyem fel az új részt. :(
Kérlek kommenteljetek! Nektek csak pár perc, nekem viszont feldobja az egész napomat: :) ♥
Szóval KOMMENTEKET KÉREK!!!!!! *eszelős tekintet*
Jó olvasást! :)) ♥

Iszonyú fejfájással ébredtem. A baj csak az, hogy nem a saját ágyamban. Bal oldalamra pillantottam, és egy éjjeliszekrénnyel találtam szemben magam. Ez tényleg nem az én szobám.

Most a jobb oldalamra fordultam. Zayn aludt békésen mellettem. Teljesen meztelen volt. Végignéztem magamon. Én is meztelen voltam. Úristen.... Akkor ez csak egyet jelenthet...

- Zayn! Ébredj! - kezdtem el keltegetni, de nem reagált. - Nem hallod? Malik, ébredj már fel az Isten szerelmére! - durvultam be.

- Jó reggelt! - mondta rekedt reggeli hangon. - Hogy aludtál?

- Ne jópofizz velem, mert rohadtul nincs kedvem az ilyenhez. Mi a szart keresek én itt? - borultam ki.

- Valaki nagyon morcos így reggel - mosolygott. 

- Baszd meg Malik, válaszolj a kérdésemre! Mit keresek itt?

- Őhm... Este egy kicsit.... Khm... többet ittál a kelleténél - röhögött.

- Ne röhögj! És mi az, hogy ittál? Mert szerintem te is ugyanúgy részeg voltál,mint én..  Mondj már el valamit részletesen! - mondtam hisztérikus, síráshoz közeli 

hangon.

- Jó, nyugi már, akkor többet ittunk.

- És? Jaj, Zayn, mondj már valamit! 

- Hát őhm.... tök jól elvoltunk, táncoltunk, nevettünk, énekeltünk, és aztán....

- Aztán? - türelmetlenkedtem.

- Aztán megcsókoltál. Vagyis inkább rám vetetted magad. És... aztán azt mondtad, hogy menjünk el ide hozzám, és én teljesítettem a kérésed - mondta. - De tényleg tudni akarod a részleteket?

- Igen. Na, mondd már! - sürgettem.

- Hát, oké. Szóval amikor hazaértünk, nagyon vad voltál, rád sem ismertem. Össze-vissza csókolgattál, de hidd el, nekem nem volt ellenemre. Azt mondtad, menjünk beljebb, én pedig értettem a célzást. Felkaptalak és bevittelek a hálószobába. Onnantól minden ment a magától - mesélte mosolyogva, én pedig szégyenkezve hallgattam. A legtöbb dologra nem is emlékeztem abból, amiket elmondott. Arra még emlékszem, hogy táncoltunk. De a többi valahogy kiesett...

- Úristen... - döbbentem le teljesen a tegnapi viselkedésemen. - Zayn... mi... mi lefeküdtünk egymással? - tettem fel a kérdést, de úgyis tudtam rá a választ.

- Igen... Miért, baj? - kérdezte.

- Hogy baj-e? Persze, hogy baj! Mégis mi a francot gondolták, hogy majd azt mondom: "De jó, úgy viselkedtem mint egy ribanc!" ?

- Miért lenne baj? - értetlenkedett.

- Mert totál cikin viselkedtem. Részegen lefeküdtem az egyik haverommal. Ez több, mint ciki, Zayn! 

- Áh, szóval én neked csak egy haver vagyok? Ezt jó ilyenkor megtudnom... - mondta dühösen.

- Nem úgy értettem...

- Tényleg? Akkor hogy? Megköszönném, ha elmagyaráznád, mert néha rohadtul nem tudok rajtad kiigazodni.

- Úgy értettem, hogy azért vagy haver, mert... nem járunk - próbáltam javítani a helyzetem. - És hogy érted, hogy nem tudsz rajtam kiigazodni?

- Aha... Ha tényleg kíváncsi vagy, kifejthetem bővebben...

- Rendben, mondjad nyugodtan, hallgatlak!

- Egyszer oda vagy értem, mosolyogsz, kedves vagy, azt hittem, hogy érzel irántam valamit, ezért megcsókoltalak tegnap, de te elutasítottad a csókom. Azt hittem, viszonozod. Elviszlek várostnézni, tökre tetszik minden, boldog vagy, meglátod a London Eye-t, ugrabugrálsz, hogy fel akarsz szállni, felszállunk, hogy láthasd az egész Londont, és erre mivan? Sírni kezdesz a kerék legtetején, mint egy ötéves. Aztán meg nem szólsz hozzám. Rohadtul nem értem a viselkedésedet. Komolyan mondom Lucy, néha nem tudok kiigazodni rajtad!

- Hogy te milyen bunkó vagy! - fakadtam ki. Kiszálltam ki az ágyból és elkezdtem öltözni. Zayn úgy bámulta a meztelen testem, mint aki még életében nem látott nőt. - Ne bámulj! - szóltam rá.

- Tegnap este nem ezt mondtad - vigyorgott.

- Hogy lehet valaki ekkora szemét? - háborodtam föl a kijelentésén. Ez nem az a Zayn, akit én ismertem...

Fúj, azt hiszem valamire ráléptem... egy használt óvszerre. Elég gusztustalan, de legalább tudom, hogy védekeztünk. Ráragadt a talpamra, és fél lábon szerencsétlenkedve próbáltam leszedni. Zayn csak röhögött rajtam.

- Megkérhetnélek, hogy ne röhögj? 

- Bocs, csak... Olyan vicces vagy! - nevetett még mindig.

- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol! - bosszankodtam.

Végeztem az öltözködéssel, úgyhogy elindultam kifelé.

Zayn felkapta a boxerét és utánam jött.

- Várj, most hova mész?

- El innen. Miért? Minek látszik? Így is elkéstem a munkából.

- Nem reggelizel velem? - mosolygott.

- Óh, tudod mit? Reggelizzen veled a halál! - mondtam neki dühösen és elindultam kifelé.

Csípős hideg csapta meg az arcom, annak ellenére, hogy még nyár van.

Nem tudtam, hogy hol vagyok. Abszolút nem volt ismerős az utca...

Megláttam egy épp erre járó járókelőt. Meg kéne kérdeznem, hogy merre is kell mennem.

- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy merre van a Robinson utca?

- Sietek - válaszolta.

- Csak egy perc lenne az egész. Kérem, nem tudom merre kell mennem.

- Ide figyelj kislány! Mondom sietek, szóval rohadtul nem érdekel, hogy eltévedtél. Ne engem zaklass a szarságaiddal! - mondta és már tovább is ment.

- Kösz, baszd meg! - kiáltottam utána.

Hogy mekkora bunkók a britek!

Megláttam egy idős nénit erre közeledni. Talán tőle kéne megkérdeznem...

- Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre találom a Robinson utcát?

- Azt hiszem igen. Itt menjen el jobbra, aztán ott lesz egy kis letérő, ott kell balra menni. Aztán ott fog látni egy nagyon magas piros épületet,az mellett menjen el. Aztán kiér egy ilyen főút feleségre. Ott a járdán haladjon és aztán az első letérőnél jobbra. Na az a Robinson utca.

- Nagyon szépen köszönöm! - hálálkodtam.

- Örülök, hogy segíthettem.

Futólépésben haladtam az úticélom felé.

Arra mentem, amerre a néni mondta és pár perc múlva meg is pillantottam a táblát: "Robinson utca".

- Késtél! - jegyezte meg Billie, amikor benyitottam az étterem ajtaján.

- Tudom és sajnálom. Többet nem fordul elő.

- Remélem is! - mondta szigorúan. - Na de most mesélj,milyen volt a randi? - enyhült meg.

- Őhm... Szép volt minden - mondtam illedelmesen, pedig nem nagyon volt kedvem beszélni a tegnap estéről.

- Csak ennyi? Azért kicsit több infóra számítottam...

- Hát... Finom volt a kaja is - mondtam neki.

- Oké. Akkor azt mondd meg, hogy miért késtél! Csak nem hosszú volt az éjszaka? - vigyorgott.

- Jaj Billie, dehogy. Csak eltévedtem a városban. Szoknom kell még Londont - hazudtam. Bírom Billie-t, de nem hiszem , hogy ilyet megosztanék vele.

Őrült fejfájással álltam be dolgozni. Utálok másnapos lenni. 

- Lucy, vidd ki ezt légyszi a négyeshez! - tett le elém egy tányér levest Jake.

- Megkérhetnélek, hogy ne kiabálj? Szétmegy a fejem.

- Jól van na, nem kell leharapni a fejem. És különben nem is kiabáltam...

- Jó, tudod mit? Hagyjuk! - fogtam meg a tányért és indultam el vele az asztalhoz.

- Húha, valaki bal lábbal kelt fel... - jegyezte meg csendben Jake, de én meghallottam.

- Óh, fogd be! - szóltam neki hátra. Elegem van a mai napból és mindenkiből.

A munkám többnyire eseménytelenül telt. Azon izgultam, hogy Zayn ne jöjjön be ma az étterembe. Reméltem, hogy békén hagy pár napra. Szerencsére nem jött be ma, hogy egyen valamit.

 - Lucy, menj haza! - mondta estére Billie.

- Mi? Nem lehet, hisz még van két óra a munkaidőmből.

- Látom nagyon fáradt vagy. Menj csak nyugodtan, majd Jake átveszi! - mondta mosolyogva.

- Biztos? - kérdeztem.

- Persze. Nem nézel ki valami jól - jegyezte meg.

- Kösz - röhögtem el magam.

- Tudod, hogy nem úgy értettem.

- Tudom. Hát... Akkor szia!

- Pihend ki magad!

Lassú léptekkel indultam el hazafelé. Útközben megpillantottam magam az egyik kirakatban. Rémesen festettem. A hajam kócos volt, az arcom kialvatlan, a szemeim alatt sötét karikák húzódtak. Nem csodálnám,ha valaki drogosnak nézne....

A bejárati ajtónk előtt azon imádkoztam, hogy Jessy ne legyen otthon. Nincs kedvem most ahhoz, hogy hallgassam, ahogy szét örüli magát azon, hogy... Szóval a tegnapi estén.

- Hoppá! - hallottam Jessy-t, ahogy beléptem az ajtón. 

Rögtön futott és a nyakamba ugrott. Örülök, hogy ő ennyire örül ennek az egésznek, én mondjuk kevésbé. 

- Nem jöttél haza este - ugrált.

- Jess, fejezd be. Légy szíves! Tudom, nem jöttem haza. Nem kell még neked is mondanod. Épp elég, hogy egész nap ez járt a fejemben.

- Hahó, nem is örülsz? - vigyorgott.

- Nem, rohadtul nem! - közöltem.

- Miért? - kérdezte értetlenül. 

- Azért, mert nem járunk. És mert semmire sem emlékszem a dologból. Részegen lefeküdtem egy olyan sráccal, akit csak pár napja ismerek. 

- És?

- És?! Mi az, hogy és?! Jessy, mi a gimiben az ilyen lányokat utáltuk. Az ilyeneket neveztük kurvának meg ribinek. És most én is ilyen lettem - tört ki belőlem a zokogás. 

- Jaj, drágám. Dehogy vagy ribanc. Te egy okos, szép, értékes lány vagy. Nem számít, amit tegnap csináltál. Mindenki követ el hibákat - ölelt át.

- De ez nemcsak egy hiba! Ez... Én nem ilyen vagyok! Részeg voltam és ő ezt kihasználta. Nem emlékszem semmire.

- Szemét volt. Nem a te hibád, édesem!

- Hjaj, most mi legyen? - sírtam.

- Hogyhogy mi? Semmi. Az élet megy tovább. Még annyi hibát el fogsz követni az életben.

- Jessy... Utálom magam. 

- Ne legyél buta. Dehogy utálod magad! Ez hülyeség. Csak bűntudatod van. Ennyi az egész - simította meg a hajam. 

- Biztos? 

- Igen, biztos. Ne rágódj ezen. Ez csak egy kis éjszakai kaland volt. Nem lesz belőle semmi probléma, hiszen védekeztetek - mosolygott, de aztán eltolt magától. - Te jó ég! Ugye védekeztetek? 

- Jesszus Jess, persze. Nyugi, nem leszek terhes... Vagy ilyesmi.

- Remélem is, nem kell még gyerek az életedbe.

- Jessy, nyugi már, én is tudom, hogy nem állunk úgy, hogy gyerekem legyen. Nem is akarok gyereket, nem őrültem meg. 19 éves vagyok... Nem akarok még anya lenni, pláne nem Zayn gyerekének az anyja.

- Haragszol rá? - szomorkodott.

- Igen - válaszoltam határozottan. - Csalódtam benne. Nem hittem volna, hogy ilyet tesz velem.

- Igaz, hogy nem szép dolog, amit tett, de... 

- De? 

- De azt mondtad, hogy nem emlékszel, hogy hogyan történt a ... a dolog. És ki mondta, hogy ő kezdeményezett? Mi van, ha te másztál rá? Nézd Lucy, nem rosszból, de mindannyian tudjuk, hogy milyen vagy, mikor kicsit többet iszol a kelleténél. 

- Jessy, te mégis ki oldalán állsz? Az enyémen, vagy Zaynén? 

- Drágám, persze, hogy a tiéden. Csak... Csak mondtam, hogy mi van ha nem Zayn a hibás.

- Te most őt véded? Mégis miért, Jessy?

- Nem védem. Csak próbálok logikusan gondolkodni. Nem tudhatjuk az igazat. 

Igazából én tudtam, mert ugye Zayn elmondta reggel. Azt állította, hogy én másztam rá, és hogy ő teljesen meg volt lepődve rajtam. De mi van, ha csak hazudott? Ezek után simán el tudom róla képzelni...

- Hidd el, még részegen sem csinálnék ilyet. Meg sem fordulna a fejemben - mondtam Jessy-nek. Először hazudtam a legjobb barátnőmnek. És nem volt jó érzés. Imádom Jessy-t, olyan, mintha a testvérem lenne. 

- Hát, oké. Te tudod - mondta bizonytalanul.

- Most nem hiszel nekem? - háborodtam fel.

- Hát... Csak tudod ott volt Dylan. És... Talán, hogy még mindig nem felejtetted őt el. Mert hát eléggé... kemény szakítás volt. És tudom, hogy hogyan megviselt a dolog. 

- Nézd Jessy, Dylan a múlt. Már rég túl vagyok rajta. Vagyis csak túl voltam. De most kösz, hogy eszembe juttattad - mondtam neki mérgesen.

- Bocs, Lucy. Tudom, hogy mennyire megviselt ez a Dylan dolog...

- Nem, Jessy, nem viselt meg. Nem kell sajnálni, nem kell úgy nézni rám, mint egy nyomorultra. Nincs semmi bajom. Nem érdekel Dylan. Nem kell folyton az eszembe juttatni. Oké? És ha megkérhetnélek, hagyj békén! Kösz!

- Jaj Lulu, ne legyél mérges. Nem akartalak megbántani. 

- Nem vagyok Lulu! Fogd már fel! Lucy! Lucy! Érted! L-u-c-y!! - kiabáltam hisztérikusan. 

- Jesszus, ne kapd már fel a vizet! 

Nem figyeltem rá. Felálltam és elindultam be a szobámba. Egy kicsit megszédültem, ezért gyorsan megkapaszkodtam az asztal szélében.

- Lucy, jól vagy? - kapott utánam Jessy.

- Ne érj hozzám! - mondtam könnyes szemekkel. - A szobámban leszek.

Amint bezártam a szobaajtóm, kitört rajtam a sírás. Leborultam az ágyamra, és csak sírtam. Elég hangos lehettem, mert pár perc múlva Jessy kopogott az ajtómon.

- Lucy, minden rendben? - hallottam a hangján, hogy aggódik.

- Hagyj békén! - zokogtam. Tudom, hogy igazságtalan voltam, de abban a pillanatban mindenkire haragudtam. 

- Nyisd ki, légy szíves.

- Nem. Mondom hagyj békén! 

- Lucy, ne csináld. Nyisd ki már! - hallottam a hangján, hogy már ő is sír... és fél.

Nem szóltam vissza, semmit sem reagáltam.

- Lucy, minden rendben? Ugye nem csinálsz butaságot? - aggódott.

- Nem Jess, nem csinálok semmit magammal - tudom, hogy mit ért a butaság alatt. Ezt az egyike azoknak a dolgoknak, amit csak ő tud rólam.

- Akkor jó. Engedj be, kérlek. Megbeszéljük, és majd együtt megoldjuk a dolgokat. 

Felálltam az ágyról, és beengedtem őt. Ő rögtön a nyakamba borult.

- Annyira sajnálom - suttogta bűntudatosan.

Remélem tetszett ez a rész is. :) KÉRLEK, KOMMENTELJETEK, HA TETSZETT!! ♥
*D 

Egy újjab randi (5. rész)

 Tadáá!  Meghoztam az új részt. Nagyon-nagyon sajnálom a majdnem egy hetes (!!!!!) késést, szégyellem magam miatta. :( De ez egy naaaaagyon fontos rész... :D Remélem tetszik majd! :) HA TETSZETT, KÉRLEK MONDJATOK VÉLEMÉNYT RÓLA, MERT NAGYON KEVÉS VISSZAJELZÉST KAPOK, AMI EGY KICSIT ZAVARÓ ÉS ROSSZUL ESIK... 

Szóval jó olvasást! ♥

Kevés jobb dolog van annál,mint mikor reggel mosolyogva ébredsz. Látod, ahogyan a nap besüt a szobádba, hallod, ahogyan a madarak csicseregnek... imádom ezt az érzést!

Mosolyogva mentem ki reggelit készíteni magamnak és Jessy-nek, de ő már kint ült és rántottát evett.

- Jó reggelt álomszuszék! - üdvözölt.

- Neked is jó reggelt! - köszöntem neki vissza mosolyogva.

- Hagytam neked is a kajából. Ne haragudj, meg akartalak várni, de azt hittem, már soha nem kelsz fel.

- Bocsi, kicsit tovább aludtam, mert még ma szabadnapom van.

- És milyen volt a randi? - vigyorgott.

- Ez nem randi volt,oké? Csak egy kis baráti városnézés.

- Aha. Akkor milyen volt a baráti városnézés?

- Klassz. Imádom Londont - áradoztam.

- És Zayn-t is imádod? - vonogatta perverzül a szemöldökét Jessy.

- Hogy te milyen hülye vagy! - dobtam meg nevetve egy darab pirítóssal.

- Hé! A kaját nem dobáljuk, máshol éheznek! - mondta tettetett szigorúsággal Jess.

Együtt mosogattunk el és végig nevettünk. Már rég volt ilyen jókedvem.

Egész délelőtt a tévét bámultuk és popcornt zabáltunk Jessy-vel. Vagyis nagyjából csak én ettem a popcornt, mert ő a hajamat fonta. Régebben, mikor még kicsik voltunk, mindig ezt csinálta. Valahogy mindig szeretett elszórakozni a hajammal. A nagy nyugalmunkat a telefon zavarta meg.

Megnéztem, ki hív. Zayn volt az.

- Ki az? - kíváncsiskodott Jess.

- Csak Zayn  - válaszoltam tettetett közömbösséggel.

Felálltam és félre mentem a kanapétól, hogy Jessy ne tudjon hallgatózni. Azonban Jess is felpattant és azonnal odaállt mellém, fülét szorosan a telefonom hátlapjához téve.

- Igen? - szóltam bele a készülékbe.

- Szia. Hogy vagy? - kérdezte vidáman Zayn.

- Jól. És te? - kérdeztem vissza.

- Jól. Ugye ma nem dolgozol?

- Nem,dehogy. Miért?

- Csak mert tudok egy klassz helyet. Mit szólnál, ha este elmennénk oda? - most randira hív? Úristen...

- Őhm... Nekem oké. Hánykor?

- Hatra ott leszek érted. Megfelel?

- Persze. - válaszoltam mosolyogva.

- Oké. És nyugi, most sem kell melegen öltöznöd, még mindig nem az Északi-sarkra megyünk pingvinre vadászni. - mondta mosolygósan.

- Haha nagyon vicces. És még mindig a Déli-sarkon élnek... - mondtam unott hangon.

- Majd csak egyszer megtanulom. Na akkor hatkor. - búcsúzott.

- Oké. Szia!  

Amint letettem a telefont, Jessy lányosan sikongatva a nyakamba ugrott. Én nem tudtam, mit reagáljak.

- Randira hívott! Randira hívooott! - táncolt Jess, mintha csak őt hívták volna el.

- Nyugi már, nem kell megbolondulni! - szóltam rá.

- De ez olyan jó! Lulu randizni fog! - sikongatott. Utáltam, ha Lulu-nak hív. Olyan kislányos. És nem tudom.... mindig kövérnek érzem magam tőle, mintha csak ez a név kövérítene. 

- Ne hívj így! - szóltam rá szigorúan.

- Miért? Olyan kis aranyos név, mint te. Kicsi Lulu! - kezdte el csipdesni az arcomat, mintha csak egy ötéves lennék. Ez a csaj teljesen bedilizett?

Újra visszamentem a szobámba, újra kinyitottam a szekrényem ajtaját, újra beálltam elé és újra nem tudtam, hogy mit vegyek fel.

Most valami csini ruhát kéne, nem? Mert mondjuk mi van, ha valami klubba visz. Azt mondta, hogy ismer egy klassz helyet. Akkor ez biztos csak egy klubb lehet.Még jó, hogy nem tudok táncolni...

Csomó ruhát felpróbáltam, mire sikerült választanom. Egy fekete koktélruhára esett a választásom, mivel ez és a munkaruhám tetszett a legjobban magamon. De a munkaruhámban nyilvánvalóan nem mehetek randira.

Öt óra felé elkezdtem készülődni. Felvettem a ruhám, elkészítettem a sminket és a hajam. Természetes hatást keltő sminket választottam, nem akartam, hogy soknak tűnjön és egy vörös rúzzsal dobtam fel. Hullámos hajamat lógni hagytam, nem kötöttem fel. 

A nappaliba kiérve Jessy elégedetten bólintott. 

- Dögös vagy- mondta vigyorogva.

- Nem lehetne, hogy egyszer normálisan is megdicsérsz? Mert a "dögös vagy" eléggé perverz kifejezés - bosszankodtam.

- Jaj, olyan szépen nézel ki drágám! Zayn oda lesz érted. -helyesbitett.

- Köszönöm! - adtam neki egy szoros ölelést, és már indultam is le.

Zayn már lent várt. Fehér inget viselt, és az első három gombot szétgombolva hagyta.Bármilyen nehéz is bevallanom, de szívdöglesztően nézett ki.

- Gyönyörű vagy! - mondta köszönésképpen. Éreztem, ahogy elpirulok. - Mehetünk?

- Köszönöm. Persze. - válaszoltam.

Gyalog mentünk úticélunk felé. 

- Tessék, vedd ezt fel - nyújtott oda nekem egy kendőt Zayn.

- Minek? - kérdeztem értetlenül.

- Mert meglepetés lesz - mondta mosolyogva.

Na ha most nem fog elrabolni, akkor soha...

Felvettem a kendőt, Zayn segített megkötni hátul.

Megfogta a kezem (amitől persze újra lepkék lettek a gyomromban), és vezetni kezdett.

Nemsokára megálltunk. Hallottam, ahogy Zayn a kulccsal babrál. Na ez most mi lesz? Csak nem haza vitt magához? Remélem nem!

Hallottam, ahogy felkapcsolja a világitást a helységben. 

- Levehetem? - kérdeztem esetlenül.

- Még egy perc - mondta Zayn és hallottam, ahogy meggyújt valamit.

Éreztem, ahogyan mögém állt és megfogta gyengéden a fejemen lévő kendőt.

- Felkészültél? - kérdezte, mire türelmetlenül bólintottam. - Tadááá! - oldotta ki a kendőt.

A látvány, ami elém tárult, csodálatos volt.

Az étteremben voltunk, ahol dolgozom.

Csak a falakon lévő égősor világított,ami sejtelmes, mégis romantikus fényt adott a helységnek. Az étterem közepén egy asztal, rajta egy gyertya és egy váza. A vázában egy szál rózsa volt. 

Olyan gyönyörű volt, hogy hirtelen meg sem tudtam szólalni.

- Na, hogy tetszik? - mosolygott.

- Ez... ez... gyönyörű! - dadogtam. Elégedetten mosolyogni kezdett a válaszomon.

Leültem az asztalhoz, ő pedig elővett egy pezsgőt és tölteni akart.

- Szabad? - kérdezte mosolyogva,én pedig bólintottam, így töltött mindkettőnknek.

- Hogyhogy itt vagyunk? - kérdeztem csodálkozva. - Mármint itt az étteremben.

- Óh, megkértem Billie-t, hogy adja kölcsön a helyet zárás után. Nagyon jófej volt, még vacsorát is készítetett a szakáccsal. - mondta. - Óh tényleg, a kaja.

Eltűnt a konyhába vezető ajtó mögött, de fél perc múlva vissza is jött.

- Bon apetit! - tett le elém egy tányér tésztát, amin öntet volt négyféle sajtóból, paradicsom és diszitésképpen egy kis bazsalikom.

Hozzáláttunk a vacsorához, ami nagyon finom volt.

- Hogy ízlik? - érdeklődött.

- Isteni! - mondtam neki.

Sokat beszélgettünk és nevettünk. Mikor kifogyott a pezsgő a poharamból, újratöltötte. Már vagy a harmadik pohár pezsgőt ittam, és nagyon jó kedvem, bár kicsit melegem volt.

- Jóllaktál? - kérdezte Zayn, mikor mát mindketten befejeztük a kajánkat.

- Igen.Nagyon finom volt.

- És még hátra van a desszert! - kacsintott és már el is tűnt a konyhában.

Két pohár fagyival tért vissza, mindkettőn egy nagy adag tejszínhab és csokiöntet volt.

Imádom a fagyit, úgyhogy ez is nagyon ízlett. Úgy ettem, mint aki most eszik életében először....egyszóval kicsit (nagyon) mohón.

- Van egy kis tejszínhab a szádnál. - mosolygott Zayn, mire keresni kezdtem, hogy hol is vagyok maszatos.

- Nem találom - nevettem az abszurd helyzeten.

- Várj, segítek! - mondta, és áthajolt az asztal felett.

Azt hittem, hogy majd letörli papírzsepivel, de tévedtem. Odahajolt hozzám, és gyengéden megcsókolt, de én nem viszonoztam a csókját.

Összezavarodtam. Nem mintha nem tetszene Zayn, de nekem ez váratlan volt és talán még korai is.

Ő elhúzódott tőlem és a szemeimet fürkészte. Nem ezt a reakciót várta tőle. És megint megjelentek azok a hülye lepkék a gyomromban, amitől szédülni kezdtem.

- Bocsánat, én csak.... Azt hittem, hogy te is akarod - mondta. Szemei zavarodottságot tükröztek.

- Őhm.... nem tudom. Nekem ez még.... korai egy kicsit - mondtam teljesen zavarba jőve.

- Sajnálom, tényleg azt hittem, hogy te is érzel valamit - mondta szomorú arccal.

- Óh... Nem arról van a szó, hogy nem érzek semmit, hanem arról, hogy nem tudom, mit érzek... irántad. Össze vagyok zavarodva. De figyelj, semmi baj,  szerintem felejtsük el! - mosolyogtam rá, és ő visszamosolygott.

Szerencsére tovább tudtunk beszélgetni, viccelődni és nevetni. Már a második üveg pezsgőt ittuk, és már kezdtem magam egy picit részegnek érezni, de nem törődtem vele.

Már a harmadik üvegnél járhattunk, mikor felálltam és táncolni kezdtem, Zayn pedig nevetve csatlakozott. Megfogta a derekam és lassúzni kezdtünk csak úgy zene nélkül, de nem zavart minket. Vicces, de egyben aranyos dolgokat súgott a fülembe, amitől nevetni kezdtem. És ő velem nevetett. Jól éreztem magam.

Aztán megint ittunk. Kibontott egy újabb üveg pezsgőt, de már nem is tudtam, hogy hányadikat is isszuk. Csak egy biztos, az, hogy a sokadikat...

Az új részt nem tudom mikorra tudom feltenni, mert  eléggé nehéz a suli mostanában.

Lehet, hogy úgy fogom csinálni, hogy ha erre a bejegyzésre összegyűlik KÉT komment, csak akkor teszem fel az új részt, szóval ha szeretnétek új részt, kommenteljetek! Ez most lehet gonoszan hangzik, de elhihetitek, hogy milyen rossz, amikor nem kommentel senki... :( Szóval HAJRÁ, CSAK RAJTATOK MÚLIK!! :) ♥
*D

Városnézés Zayn-nel (4. rész)

Meghoztam a negyedik részt is.Remélem tetszik! :) 
Bocsi a késésért,de nem voltam gépközelben: :(
Gyűrötten ébredtem.Ránéztem a telefonom órájára.Fél hét.Próbáltam visszaaludni,de valahogy nem ment.Végül negyed nyolc felé kimentem a konyhába,hogy megreggelizzek.

A nyitott hűtő kellemes hűvösségénél azon gondolkodtam,hogy mit is kéne ennem.Talán palacsintát.Csinálok Jessy-nek is.

Nekikezdtem a nagy sütésnek.Nem sokkal később édes illatok árasztották el a kis lakást.

-Jó reggelt!Megéheztem-jött ki Jess a szobájából és ült le az asztalhoz.

-Reggelt!Már kész is vagyok.Csináltam neked is-tettem le elé a palacsintával megrakott tányért.

-Még jó-röhögött Jessy.-Szép is lenne,ha nem kapnék egy éttermi alkalmazott főztjéből,pláne,ha az az illető a legjobb barátnőm.

-Csak pincérnő vagyok-kentem meg a palacsintámat nutellával.Az a kedvencem.

-De attól még a kajád....isteni-rágott hevesen Jess.-Mi a terved mára?

-Elmegyek várost nézni-ismertettem a programomat.

-Tök jó ötlet!Már lassan egy hete élünk itt Londonban,de még nem láttunk semmit a városból.Mikor akarsz indulni?-lelkesedett Jessy.

-Őhm....az a helyzet,hogy mással mennék.

-Mi?Kivel?-hervadt le a mosoly a barátnőm arcáról.

-Úh...egy haverral.

-Azzal,akivel tegnap fagyiztál?-nézett rám gyanakvóan.

-Igen.

-Ez a haver....egy fiú?-kérdezte.

-Neeem....-füllentettem.

-Vagyis igen-helyesbített.Basszus...túl jól ismer.-Hogy hívják?

-Zayn-nek.Zayn Malik-nak-árultam el.

-Óóóó...és helyes?-csillant fel Jess szeme.

-Nem,dehogy-vágtam rá kapásból,de Jessy mosolyogni kezdett.-Vagyis...nem csúnya.Eléggé...jóképű-vallottam be teljesen zavarba jőve.

-Uuu....smároltatok már?-tette fel a "diszkrét"kérdést Jess.

-Mi?Nem!Csak barátok vagyunk-védtem magam.

Smárolni?Én meg Zayn?Jaj ne röhögtessetek már!Bár...nem mondom,hogy nem vonzó a szája.Fúj,hogy milyen gusztustalan vagyok!Mi az,hogy vonzó a szája?Jesszus...

Miután elmosogattam,visszamentem a szobámba.Megnéztem a telefonom,hogy nincs-e nem fogadott hívásom.De nem volt.Vajon fog hívni?És hánykor akar indulni?És mégis mit kell felvennem?Öltözzek sportosan,vagy inkább elegánsan?És vajon ő miben lesz?Vigyek napszemüveget?Mert...mi van,ha nagyon fog sütni a nap?És mégis mennyi pénzt vigyek?

Amíg ezeken a roppant fontos kérdéseken gondolkodtam,megcsörrent a mobilom.Zayn hív-ezt jelezte a kijelző.

-Igen?-vettem fel remegő hangon a készüléket.Vajon hogy hangozhat telefonon keresztül a hangom?Biztos nagyon idétlenül.

-Szia!Mikor szeretnél indulni várost nézni?

-Őhm....nem tudom.Ahogy te döntesz.

-Hm...oké.Akkor olyan...tíz óra felé?

-Nekem jó.

-Oké,akkor ezt megbeszéltük.Szia!-búcsúzott.

-Várj Zayn!!-tartottam őt vissza.

-Igen?

-Őhm....mit vegyek fel?-tettem fel a fontos kérdést.

-Ruhát-hát kösz,ezzel most sokat segített.Hallottam a hangján,hogy mosolyog.

-Jó...de öltözzek melegen?

-Mi?Minek?Az ég szerelmére Lucy,nyár közepe van.Mégis mit hiszel,hova megyünk?Az Északi-sarkra pingvinre vadászni?-értetlenkedett.

-Neeem...csak kérdeztem.És különben is,a pingvinek a Déli-sarkon élnek-mosolyogtam.

-Még jobb...

-És figyi...mennyi pénzt vigyek?

-Olyan nyolcvanezer font elég lesz.

Mi?London ilyen drága?Ne már!Valószínűleg Zayn is megérezte megdöbbenésemet,úgyhogy rögtön helyesbített:

-Nyugi már,csak vicc volt-nevetett.-Nem kell pénzt hoznod.

-Miért?

-Mert ez egy ajándék városnézés tőlem.

-Oh,tényleg?Köszi!-éreztem,hogy a lepkék újra felélednek a gyomromban.

-Nincs mit.Na most tényleg megyek.10-re ott vagyok érted.Szia.

-Oké.Szia-köszöntem el.

Bambán magam elé meredve ültem az ágyamon.Már vagy két perce így voltam,de akkor Jessy berontott a szobámba.

-Hallottam,hogy vele beszéltél-mosolygott sokat sejtően.-Hahó!!Úgy nézel ki,mint akinél beállt az agyhalál.Na,mit mondott?

Tényleg elég idiótán festhettem.Ideje lennem magamhoz térnem.

-Őőő...tessék?-azt hiszem,nem figyeltem.

-Mondom mit mondott?-ismételte meg vadul artikulálva Jess.

-Jah...hogy 10 felé itt van értem-mondtam tetetett közömbösséggel.

-Őhm...igazán nem akarlak felzaklatni vagy ilyesmi,de már kilenc óra múlt.És téged ismerve 45 perc rohadtul nem elég,hogy elkészülődj.

-Óh....basszus.Sietnem kell.

-Valószínűleg igazad van-röhögött Jessy.

-Jó,ne röhögj már,inkább segíts kiválasztani,hogy mit vegyek fel!

-Valami csini ruhát.Mondjuk azt a rózsaszínt,amiben moziban voltunk.Azt hiszem az Éhezők Viadalát néztük.

-Jaj ne már!Az nem kislányos?Úgy nézek ki benne,mint egy ötéves.

-Akkor...mit én tudjam?Vegyél fel egy rövidnacit,meg egy pólót és kész.

Végül tényleg a nadrág-póló kombináció mellett döntöttem.Rövid,sötétkék farmernadrágot és egy "Hello,London!" feliratú pólót vettem fel.Enyhe sminket tettem magamra,hosszú hajamat pedig szétengedtem.

-Szia!-köszöntem oda Zayn-nek,aki már kint várt a lépcsőház előtt.Fekete pólót viselt,farmert és napszemüveget,ami valljuk be,egész jól állt neki.

-Szia!Indulhatunk?-mosolygott rám.

Séta közben elmondta,hogy miket is fogunk ma megnézni.London legtöbb látványossága benne volt,aminek nagyon örültem.

Elég sokat sétáltunk,végül elértünk egy térre,ami körül volt véve szobrokkal és épületekkel.

-Nos...most a Trafalgar téren vagyunk és....itt sok a szobor.

-Ez nagyszerű meglátás,Malik-nevettem.

-Jaj kisasszony,ne billentsen ki a szerepemből!-mondta tettetett sértődöttséggel Zayn.

-Elnézést uram,folytassa csak!-mondtam neki tisztelettudó hangon.

-Őhm...szóval itt van ez az oszlop,ami a leghíresebb,ugyanis ez Nelson admirális emlékoszlopa.52 méter magas.Ezt annak a tiszteletére kapta,hogy legyőzte Napóleon flottáját.Ez a tér is az ütközet után kapta a nevét-mondta mosolyogva.

-Azta!Nem semmi-csodálkoztam.Nagyon gyönyörű volt minden.

Zayn még sok mindent mesélt a térről,én pedig figyelemmel hallgattam.Lefényképeztem mindent,aztán tovább indultunk.

Elmentünk a Hyde parkba.Jesszusom...annyira szép!Megnéztük a főbb látványosságait,majd leültünk egy padra.

-Elfáradtál?-kérdezte Zayn.

-Jah...még nem.Te?

-Őhm...nem-mosolygott.-Nem vagy éhes?

-Még nem annyira.

-Ha végeztünk a parkkal,elmehetünk valamit enni-ajánlotta.

-Jó ötlet-mosolyogtam rá.

Még egy picit sétáltunk,aztán elindultunk kifelé.

Amint kiértünk a parkból,megéheztem.

-Na jó,milyen kaját szeretnél?Elegáns és kifinomult éttermet vagy gusztustalan,zsíros és egészségtelen gyorskaját?

-Őhm....gusztustalan,zsíros és egészségtelen gyorskaját-vallottam be szégyenkezve.Most biztos valami hamburgereket zabáló disznónak néz.De most mit csináljak,ha egyszer az ízlik?

-Jó válasz!-vigyorgott.Óh....ő is szereti a gusztustalan,zsíros és egészségtelen gyorskaját?-McDonald's?-kérdezte?

-Úh....benne vagyok!-McDonald's?Ez most kérdés?Egyszerűen imádom a kajájukat!Tudom,hogy nem valami egészséges,de attól még isteni.Már szinte a számban érzem a sajtburgerük ízét...

-Tudok egyet a közelben.Gyere!-kezdett el szaladni Zayn.Ne már...versenyezni akar?

-Minek futsz?Attól félsz,hogy elfogy a hamburger?-loholtam utána.

-Hogy gyorsabban odaérjünk-nézett hátra vigyorogva.

Ezek szerint ő is éhes.Hah....

Alíg 5 perc alatt odaértünk futva.

Én már majd' kiköptem a tüdőm,de Zayn-nek ez táv meg sem kottyant...

Szerencsére nem voltak sokan.Beálltunk a sor végére,és azon gondolkodtam,hogy mit is szeretnék enni.

-Te mit fogsz majd kérni?-kérdezte Zayn.

-Talán sajtburgert-mosolyogtam.

-És mennyit?

-Őhm...kettőt-mondtam neki.Igazából vagy tízet képes voltam volna megenni belőle,de azt mégsem mondhattam Zayn-nek,hogy rendelj egy tonnával.

-Kettőt?Ugyan már!-nevetett.-Nyugodtan rendelj többet-mondta kedvesen.

-Óh...na jó...akkor hármat-mondtam zavarba jőve,de láttam,hogy Zayn még mindig elégedetlenül néz.-Akkor négyet!

-Ez a beszéd!-mondta elégedetten.-Kilenc sajtburgert kérek őhm...nekem kólaval,és Lucy-nak pedig...

-Nekem is kólával-segítettem őt ki.

Elkészítették a kajáinkat,Zayn fizetett,majd helyet foglaltunk az egyik asztalnál.

Mind a négy sajtburgerem rekordgyorsasággal megettem.Eleinte kicsit zavarban voltam,hogy Zayn előtt kell ennem,de aztán már nem törődtem vele.

Olyan sokat nevettünk együtt,hogy már folyt a könnyem,és a körülöttünk ülők mind minket bámultak.Jól éreztük magunkat.

Fél óra múlva már kint álltunk a McDonald's előtt jóllakottan.

-Még nem vagy fáradt,ugye?-érdeklődött Zayn

-Nem,dehogy.

-Akkor jó.Még hátra van egy látnivaló.

-Úh...és mi az?

-Majd meglátod!-kacsintott,amitől a drága lepkéim újra felébredtek a gyomromban.Miért csinálják ezt?Azt akarják,hogy rókázzak?

Már ment le a nap,ami még szebbé varázsolta a londoni utcákat.

Csak mentünk és mentünk.Nemsokára rájöttem,hogy hova is tartunk,ugyanis megláttam a célpontot.

-Úristen!A London Eye!-ugráltam,mint egy ötéves.-Azta,de szép!Úh...üljünk fel légyszi!

-Ki hitte volna,hogy ennyire tudsz örülni egy óriáskeréknek?-mondta úgy,mint aki nem teljesen biztos elmeállapotom stabilságában.Nos,azt hiszem,megértem.-Na gyere!-húzott a kerék felé.

Beültünk a "kapszulába",ami kellemesen hűvös volt,hiszen légkondicionált.Gyönyörű volt minden.Ahogy egyre feljebb haladtunk,egyre jobban kezdett megfogalmazódni bennem valami,de csak a kerék legtetején értettem meg igazán:Ez már nem álom!Ez a valóság.Itt vagyok Londonban,ott,ahol mindig is akartam lenni.Sokan nem hittek bennem,és abban,hogy majd egyszer megvalósítom az álmomat,de tessék, sikerült.Erre vágytam,amióta az eszemet tudom.Valósággal szerelmes voltam a városba,és most itt ülök fent a London Eye tetején,és bámulom a kilátást a naplementében.Apám mindig azt mondta: "Harcolj,Lucy!Csak meg kell mindenért harcolnod,és a tiéd lesz.A céljainkért meg kell dolgozni!" És én keményen megdolgoztam azért,hogy egyszer ezt a kilátást láthassam,hogy egyszer itt élhessek Londonban.Igen,azt hiszem most apa büszke lenne rám...

Éreztem,ahogy a könnyek elkezdenek gyűlni a szememben.Felfelé pislogtam,hogy megpróbáljam megakadályozni,hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.Nem engedhetem,hogy Zayn sírni lásson.

Oldalra pillantottam,hogy megnézzem,vajon ő is gyönyörködik-e a kilátásban,de nem.Engem nézett.Szemeiben láttam,hogy nem érti az elérzékenyülésemet.

-Miért sírsz?Baj van?-kérdezte aggódva.

-Nem,dehogy,csak...-a mondatot nem tudtam befejezni,mert elcsuklott a hangom a sírástól.De ő nem szólt semmit,csak közelebb húzott magához,és a vállára hajtotta a fejem.Most már nem törődtem vele,hogy mit fog gondolni,utat engedtem a könnyeimnek.Csak sírtam ott fent London "felett".

Elkezdte simogatni a hajam,hogy megnyugtasson.Nagyon jól esett,bár ez még csak jobban felzaklatott.Apukám nyugtatott mindig így,mikor kicsi voltam és sírtam,ami valljuk be,elég gyakorta előfordult.Legtöbbször anyám miatt sírtam,vagy azért,ha veszekedtek a szüleim.Olyankor mindig apu nyugtatott így.Imádtam,mikor ezt csinálta.Apu halála óta senki nem csinálta velem ezt.Nagyon hiányzott már.

-Csssst-csitított Zayn,mint egy kisbabát,de abszolút nem zavart.Tulajdonképpen,örültem is neki,így már nem csak az én szipogásom hallatszott a fülkében.

Behunytam a szemem,hogy egy kicsit megpihenjek.Zayn még mindig a hajamat simogatta és nyugtatott.Már félálomban voltam,mikor Zayn szólt:

-Azt hiszem ki kéne szállnunk-mondta halkan.Óh...szóval már le is értünk.

Szó nélkül kiszálltam a fülkéből,de még a hazafelé út is szó nélkül telt.Csak Zayn próbálta néhányszor megtörni a csendet,de én nem akartam nagyon beszélgetni.Néha úgy látszott,mintha ő is gondolkodna valamin.

-Jó éjt!-mondtam halkan,mikor a lakásunk elé értünk.

-Jó éjszakát!-válaszolta.-Lucy?Én rontottam el valamit?-kérdezte aggódva.

Óh,Istenem,ezen gondolkodott idáig?De aranyos!

-Jaj,Zayn.Dehogy te.Nyugi,nem miattad sírtam.Ez...más.Ez egy hosszú történet-nyugtattam meg őt mosolyogva.

-Hú,akkor jó,ennek örülök.Azért...remélem egyszer majd elmeséled-mondta szomorú mosollyal.

-Majd meglátjuk.Köszönök mindent.Minden szuper volt...és ne haragudj rám.Oké?

-Szívesen.És nyugi,nem haragszom-mosolygott.

-Oké.Jó éjt!

-Jó éjt!-mondta aranyos mosollyal az arcán.És akkor olyat tettem,mit nem gondoltam volna magamról:búcsúzásképpen szorosan megöleltem.És ő nevetve viszonozta.
Ha tetszett a rész,kommentelj,mert nagyon sokat jelentene! Köszi! :) ♥
Az ötödik részt megpróbálom estére feltenni vagy pedig holnap délutánra. :)
*D

Fura érzés (3.rész)

Sziasztok!Először is szeretnék minden olvasómnak nagyon boldog újévet kivánni. :)
Meghoztam a harmadik részt is.Remélem tetszeni fog!  :) Csináltam fejlécet a bloghoz,szerintem egész jól sikerült ahhoz képest,hogy ez az első próbálkozásom. :P Jó olvasást! ♥

Fáradtan nyitottam ki a bejárati ajtónkat.Jó végre itthon.

-Szia!Megjöttél?Milyen volt az első napod?-üdvözölt Jessy.

-Szia.Jó-mondtam neki a szobám felé menet.Nem nagyon volt kedvem beszélgetni.

-Jó?!Csak ennyi?-kérdezte felháborodva.Visszafordultam,hogy kifejtsem magam bővebben:

-Oké.Jó volt,bár nem volt nagyon sok vendég.A főnököm kedves és segítőkész,megengedte,hogy tegezzem.A munkatársaim is okésak.Izgultam,hogy nem török-e össze valamit,de szerencsére nem.A cipőm töri a sarkam,szóval alig tudok járni.Ezt a ruhát meg le nem veszem,mert imádom.És most megyek aludni,mert rohadtul elfáradtam.Szia-csuktam be a szobaajtóm.Persze a szép szemű srácról nem mondtam neki semmit.Bár....nincs is mit mondani róla.Csak egy vendég.

Ideje aludni,holnap is korán kelek.

MÁSNAP

Tegnap este úgy aludtam el,hogy le sem fürödtem.Ezért reggel nagyon siettem,hogy egy gyors zuhanyt is besűrűsíthessek a reggeli teendőim közé.

Munkába menet vettem egy kávét,és azt szürcsöltem papírpohárból.

-Jó reggelt!-köszöntem Billie-nek az étterembe érve.Épp új képeket szögelt fel a falra.Az egyik egy kislányt ábrázolt,aki egy szál virágot tartott a kezében és azt szagolgatta.Mosolygós világoskék szemei csak úgy ragyogtak.Látszott rajta,hogy boldog.Szőkésbarna hajában színes virágkoszorú.Háttérben szép zöld mező.Aranyos kép,pont ebbe az étterembe illik.

-Jó reggelt Lucy!Légyszives,ideadod azt dobozt?

-Jah,persze-vittem neki oda.

-Köszi.Fel akarom dobni kicsit a helyet.Arra gondoltam,hogy a falakon egy égősor futhatna.Szerinted?

-Jaj,szerintem csodálatosan nézne ki.A vendégek imádnák-lelkesedtem.

Ma egy picivel többen voltak,mint tegnap.Csupa szerelmespár meg pár barátnő,akik elbeszélgettek egy kis desszert mellett.

Ahányszor megszólalt az ajtó fölé akasztott csengő,mindig odakaptam a fejem.Magam sem tudom, miért.Nem akarom,hogy az a srác jöjjön,aki tegnap volt bent.Vagyis....az túlzás,hogy nem akarom.Talán jól esne megint a kedvessége.

-Hahó!Min gondolkodtál el?-kérdezte mosolyogva Jake.

-Jah,semmin.Csak elbambultam-füllentettem.

-Oké.Akkor vidd ki ezeket légyszi a hármas asztalhoz!-nyomott a kezembe két tányér palacsintát.

Épp az édességeket pakoltam le a vendégeknek,mikor újra megszólalt a csengő.Rögtön odakaptam a fejem.Igen,ő volt az.Valami kellemes melegséget éreztem a mellkasomban. 

Sapkát viselt,fehér pólót,felette szétgombolva piros kockás inget,ami kicsit "a srác a gimiből" kinézetet kölcsönzött a viselőjének,de kifejezetten jól állt neki.

-Helló Billie!-intett oda a még mindig képet kalapáló főnökömnek.Áh...ezek szerint ismerik egymást.Remek.

-Áh,Zayn,téged is látni errefelé?-nevetett Billie.Szóval Zayn-nek hívják.Hmm...illik rá.

Helyet foglalt az egyik asztalnál.Össze szedtem minden bátorságom,hogy újra kivigyem neki az étlapokat,de Jake megelőzött.Ajj....a szemét.Lehet,hogy neki is bejön Zayn?A kis huncut,nem is gondoltam róla.Várj...mi az,hogy neki is?Miért,kinek még?Mert nekem biztos nem.Pfff...

Visszakullogtam a "helyemre".Óh....a szép szemű egy pillanatra felnézett az étlapjából,és rám mosolygott.Valami megmozdult a gyomromban.Nem,nem hánynom kell,ez más.Ez...kellemes.Csikiz,de melegséggel tölt el.Olyan,mintha....lepkék lennének a gyomromban.

Vissza mosolyogtam.Hát nem vagyok menő?Na jó...azt hiszem nem.

-Vidd ki ezt az ötöshöz!-nyomott a kezembe egy tányér Lasagne-t Jake.Megnéztem ki is ül az említett asztalnál.Jaj ne már...persze,hogy Zayn az.

Megpróbálok természetesen viselkedni.Hisz ő csak egy egyszerű vendég....olyan,mint a többi.

-Jó étvágyat!-tettem le elé az ételt.

-Köszönöm-nézett mélyen a szemembe,amitől újra felébredtek a lepkék a gyomromban.

Mikor elfogyasztotta az ételét fizetett Jake-nek,és távozott.Miért nem kacsintott rám úgy,mint tegnap?Talán megharagudott rám?De miért?

-Min gondolkodik a hölgy?-kérdezte 

-Jah...semmin-füllentettem.Ő ismeri Zayn-t.Talán kérdezhetnék róla dolgokat.-Őhm...Billie?

-Igen?

-Az a srác....szóval Zayn...gyakran jár ide?

-Aha.Miért?

-Jah,csak kérdem.

-Majdnem minden nap ide jár már körülbelül...másfél éve.

-És miért nem eszik otthon?Nem tud főzni?
-Ezt még nem kérdeztem meg tőle-nevetett Billie.

-Aha.Ezek szerint nincs senkije?-folytattam.

-Hmm...szerintem nincs.De miért érdekel ez ennyire téged?

-Csak kiváncsi vagyok.

-Aha....Amúgy kedves fiú.Tetszel neki-mosolygott.

-Ezt honnan veszed?-döbbentem le.

-A vak is látja.És este felhivott telefonon,hogy ki az új pincérnő.

-Tényleg?És mit mondtál neki?

-Azt,hogy hivjon el randira.Szerintem örülnél neki.

-Jesszusom.Ne már!-nevettem.-És...mit mondott erre?
-Azt,hogy majd még meggondolja.

Mit kell ezen gondolkodni?Hivjon el és kész.
Munkaidőm lejártával elindulta haza.Már teljesen besötétedett,pedig még nyár volt.
-Szia!-köszönt rám egy ismerős hang.Jesszusom,ez ő!

-Heló!-köszöntem vissza neki a lehető legtermészetesebben.-Hát te?
-Csak gondoltam sétálok egy kicsit.Te most mész haza?-kérdezte kedvesen.

-Őhm....aha.

-Nem eszünk egy fagyit?

-De hisz este van-nevettem.

-Tudok egy fagyizót,ami este is nyitva tart.
-Hát,részemről oké-mosolyogtam.Akkor ez most randi?Vagy csak egy szimpla kis kedvesség?Áh.....szerintem az utóbbi.

-Óh...még be sem mutatkoztam.Zayn Malik  vagyok.

-Lucy Jefferson-fogtam vele kezet.

-Szép név-mosolygott.

-A tiéd is-jöttem zavarba.

Odaértünk a fagyizóhoz.Egy-egy dupla gombócos fagyival foglaltunk helyet.Eredetileg csak szimplát szerettem volna enni,de ő ragaszkodott a duplához.
Sokat beszélgettünk és még többet nevettünk.

-Mióta élsz itt Londonban?

-Tegnapelőtt jöttem a legjobb barátnőmmel.

-És tetszik?Mármint London-érdeklődött.

-Hát...még nem sok mindent láttam belőle.
-Hogy-hogy?

-Még nem volt időm várost nézni-valltam be.

-Akkor ezen segithetünk-mosolyodott el.-Holnap dolgozol?

-Nem.Miért?

-Elviszlek egy kicsit várost nézni.Mit szólsz?

-Tényleg?Hú...oké-végre láthatom London látványosságait.Nah meg persze Zayn-nel lehetek.Jó vele beszélgetni.

Miután befejeztük a fagyizást,el akartam indulni haza.
-Már mész is?-csodálkozott.

-Aha.Későre jár.
-Nem félsz kint éjjel egyedül egy ismeretlen városban?

-Őhm....de-basszus.Erre még nem is gondoltam.
-Hazakisérhetlek...persze,csak ha akarod-ajánlotta fel.

-Az jó lenne-könnyebbültem meg.

Hazafelé menet is sokat beszélgettünk és viccelődtünk.Már nem is éreztem magam zavarban.

-Hát....itt lakom-néztem fel a páremeletes épületre.

-Akkor....jó éjt!
-Neked is!-indultam befelé a lépcsőházba.

-Várj!Megadod a telefonszámod?-állitott meg és nyújtotta át a telefonját.

-Tessék-irtam be a számom.
-Megcsörgetlek,hogy te is elmenthesd az enyémet-mondta halvány mosollyal az arcán.

Elgondolkodva,bamba mosollyal az arcomon nyitottam ki a bejárati ajtónkat.

-Úristen,hol a francban voltál?Azt hittem elraboltak és megerőszakoltak.Már majdnem hivtam a rendőrséget,-támadott le Jessy.
-Őhm....egy haverral voltan.-mondtam neki,és nem hazudtam.Zayn tényleg csak egy haver.-De miért nem hivtál fel?
-Hivtalak.Legalább tizszer,De nem vetted.-őőőő......hopszi?
-Bocsi,akkor biztos nem hallottam.

-Aha.Vacsi a hűtőben.
-Nem vagyok éhes.Ettem fagyit-mondtam mosolyogva.-Mentem aludni.Jó éjt!-öleltem meg Jess-t.
Eseménydús napom volt.Elfáradtam.

 Remélem tetszett ez a rész is.Az új részt holnap vagy holnapután szeretném feltenni. :) Meg szeretnélek Titeket kérni,hogy kommenteljetek,ha tetszett,mert kevés visszajelzést kapok,hogy hogyan is tetszik Nektek az,amit irok,és ez picit rosszul esik.... :( ♥♥♥ 

*D