A hír (7. rész)

Meghoztam a hetedik részt is. :) Remélem tetszik majd. :) Tettem ki szavazást, hogy legyen - e kint kép a szereplőkről, és eddig úgy néz ki, hogy lesz. :) 
Csináltam új fejlécet, nyugodtan irjátok meg, hogy hogy tetszik. :) 
Jó olvasást, és kommenteljetek majd! :D ♥ 
FONTOS: ARRA GONDOLTAM, HOGY LEHETNE MINDIG KÉP VAGY GIF A RÉSZEK ELEJÉN, AMI MAJD VALAMILYEN FONTOSABB ESEMÉNYRE FOG UTALNI ABBAN A RÉSZBEN. :) IRJÁTOK LE, HOGY JÓ ÖTLETNEK TARTJÁTOK-E. :))

 

Egy hét telt el azóta, hogy lefeküdtem Zayn-nel. Nem sok mindent változtatott meg a "kis hibám".
Ugyanúgy bejárok dolgozni, nem ülök a szobámban és merengek a dolgokon, sírni is csak néha sírok, mikor este nem hall senki. Nem is annyira Zayn miatt, talán azon, hogy milyen igazságtalan a világ. Mindig én cseszek el valamit, vagy velem történik valami rossz. De ahogy Jessy mondta, az élet megy tovább. Felesleges azon agyalnom folyton, hogy miért csinálta ezt velem Zayn, mert attól még nekem nem lesz jobb. Jessy próbált meggyőzni, hogy talán nem is ő a hibás. És hogy talán meg kéne hallgatnom a bocsánat kérését. 

Legbelül tudtam, hogy nagy részben én vagyok a felelős a dolgokért. Mindketten ugyanolyan hibásak vagyunk. Nem kellett volna rámásznom, viszont neki pedig nem kellet volna engednie, hiszen tudta, hogy részeg vagyok.

Az utóbbi hét nap alatt Zayn legalább hússzor hívott, és tízszer volt a lakásunknál. Nem nyitottam neki ajtót, hiába csengetett. Jessy nem tudja, hogy járt itt Zayn, mert legtöbbször nem volt otthon. Randizni kezdett egy Anthony nevű sráccal, és állítása szerint jól kijönnek. Állítólag kezd komolyra fordulni a dolog. Oda van azért a fiúért, néha órákig tud beszélni róla. Örülök a barátnőm boldogságának, megérdemli. 

 Ma nem kell bemennem dolgozni, hiszen hétvége van, és én hétvégénként nem dolgozom. Egyedül vagyok a lakásban. Jessy megint nincs otthon. Még reggel elment valahova Anthony-val. Nem láttam még személyesen a srácot, de Jess szerint "irtó cuki és kedves, meg tök figyelmes".

Bárcsak nekem is szerencsém lenne a szerelemben, mint Jessy-nek. Ez nem igazság! Neki mindig minden összejön. Az alap suliban mindig ő volt az, aki mindent megkapott. Alsó tagozatban csinos márkás ruhái voltak, menő táskája és tolltartója. Szép, selymes haja volt, amit vagy befont az anyukája, vagy szétengedte. Olyan volt, mint egy kis hercegnő. Én pedig legtöbbször használt ruhákat hordtam, amik vagy túl nagyok, vagy túlságosan is kicsik voltak rám. Nem volt vadiúj menő táskám, se csillogó tolltartóm. A hajam kócos volt és göndör. Akárhogy is fésülte az apukám, nem akart jól állni. Emiatt sokan csúfoltak. Én voltam a kirekesztett kislány, akivel senki sem törődött. 9 évesen fogszabályzót kaptam. Ez csak még rontott a helyzetemen. Senki nem beszélt velem a suliban, kivéve Jess-t.

 Felső tagozatban Jessy mindig a legújabb divat szerint öltözött, méregdrága ruhák, cipők, táskák, harisnyák. A szülei megengedték, hogy sminkelje magát, így már 13 évesen úgy nézett ki, mint egy 16 éves. Az összes fiú csak őt bámulta, úgy lesték minden szavát, mintha csak a szolgái lennének. Ezt persze Jessy ki is használta. 

És én? Valamelyest javult a helyzet. Levették a fogszabályzóm. És a hajam sem volt már annyira göndör. De még mindig én voltam az a lány, aki fura, elnyűtt ruhákat hord. Sminkről még csak szó sem lehetett. Nem volt rá pénzünk. Apám próbált megadni nekem mindent, ami tőle tellett, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Azért dolgozott éjjel-nappal, hogy nekem jobb legyen. De ez a pénz hamar elfogyott. Egy kis része a lakbérre és a rezsire, de a nagyobb részét anyám itta el. Ő nem dolgozott, csak kocsmába járt inni és kártyázni. Apám hibásnak érezte magát, amiért rosszul élünk, pedig mindenért az anyám volt a felelős, amit soha nem fogok tudni neki megbocsájtani. 

A gondolataimból egy telefoncsörgés rázott fel. Ránéztem a kijelzőre. Zayn hívott, ezért reflexből el is utasítottam a hívását.

Nem érdekelnek a magyarázatai. Nem kell már több csalódás.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, tehát Jessy hazajött.

- Szia! - köszöntött. Nagyon vidámnak látszott.

- Szia. Hol voltál? - érdeklődtem. 

- Anthony-val voltunk várost nézni - vigyorgott. - Tök jó volt. Anthony annyira cuki! És kedves. És... Annyira jól csókol! 

- Őhm... Örülök neki! 

- Bár olyan, mint egy polip - nevetett. Én nem nagyon értettem a hasonlatot. Jessy észrevette értetlen arckifejezésemet, ezért halkabban folytatta, mintha bárki is meghallhatná rajtunk kívül, amit mond. - Nem tudja kordában tartani a kezeit. Folyton taperol - mosolygott.

- És te engeded neki? - döbbentem le.

- Most miért ne? Nincs abban semmi rossz.

- De hát... Ez nem valami tisztességes.

- Jaj, Lucy. Nem vagyok apáca. Könyörgöm, 19 éves vagyok! Nincs abban semmi kivetnivaló, ha egy kicsit... szórakozunk.

- De hát alig ismered! - borultam ki.

- Ne viccelj már! Már egy jó ideje randizunk.

- Óh tényleg. Mennyi ideje is? Úgy... 6 napja? - kérdeztem cinikusan.

- De attól még ismerhetem.

- Jessy, te is tudod, hogy ez hazugság - mondtam neki csalódottan. 

- Na ide figyelj! Te ne akarj nekem tanácsot adni szerelmi életben, miközben a tiéd romokban hever! Ja, és ha már a tisztességről beszélünk, nem én vagyok az, aki pár nap után lefeküdt egy olyan sráccal, akivel még csak nem is járt - osztott ki dühösen.

- Ez nem volt szép! - motyogtam. Teljesen ledöbbentem. 

- Lehet, hogy nem szép, de igaz - mondta, majd megfordult és bement a szobájába. 

Nem hittem volna, hogy Jessy ilyet fog a fejemhez vágni. Őt nem ilyennek ismertem. 

Miért volt ilyen velem? Én csak meg akartam őt védeni. És... Miért engedi, hogy az a srác fogdossa? 

Sms-em jött. Zayn írt, nem akartam elolvasni, de azért kíváncsiságból megnyitottam. 

"Vedd fel a telefont! Vagy hívj vissza légy szíves! 

Z. xx" 

Ez most komolyan azt hiszi, hogy visszahívom? Mert akkor nagyon téved...

Felkapcsoltam a tévét és elkezdtem bámulni az értelmetlen műsorokat. Igazából nem is érdekeltek, de háttérzajnak pont megfeleltek. 

Megint megcsörrent a mobilom. Azt hittem Zayn az, ezért el akartam utasítani a hívást. De a telefonom egy idegen számot jelzett. Nem Zayn volt a vonalban.

- Igen? - vettem fel a készüléket.

- Jó napot kívánok! Lucy Jefferson-nal beszélek? - kérdezte egy vastag férfihang.

- Igen. Én vagyok az. Miért? 

- Nos, az én nevem Max Parker. Az édesanyját, Helen Jefferson-t, tegnap kórházba szállították. 

- Mi? Miért? - döbbentem le. 

- Alkoholmérgezés. Hajnalban talált rá egy járókelő és hívta a mentőket. Az utcán feküdt eszméletlenül. Csoda, hogy ki nem rabolták - mondta a férfi, nekem pedig könnyek gyűltek a szememben.

- És... És azért jól van? - tettem fel az elég bugyuta kérdést.

- Hát... Jobban. Bár még mindig nem tért magához. 

- Be lehet menni hozzá? 

- Idegeneknek természetesen nem, csak közeli hozzátartozóknak. Ön bemehet, mivel a lánya.

- Oké... Azt hiszem meg kéne őt látogatnom.

A férfi elmondta, hogy melyik kórházban van és hogy melyik osztályon.

Elkezdtem pakolni. A legfontosabb dolgokat összehánytam egy bőröndbe.

Pólók, nadrágok, alsóneműk, kozmetikai szerek, sminkes cuccok. Közben végig sírtam. Nem hiszem el, hogy ezt csinálta! Hogy tudott ennyit inni? Hogy tudott idáig elmenni? 

Kimentem az előszobába a bőröndömmel. Jessy kijött a szobájából és kétségbeesett képet vágott.

- Elköltözöl? - kérdezte sírós hangon.

- Nem. Csak... Az anyám... baj van - mondtam akadozottan. Még mindig sírtam.

- Mi a baj vele? Jaj Lucy, ugye... ugye nem halt meg? - tört ki belőle is a sírás.

- Nem, "csak" kórházban van alkoholmérgezéssel. 

- Óh.... Hazautazol? 

- Igen, talán meg kéne látogatnom, hisz mégiscsak az anyám. 

- Igazad van. És... Kérlek, ne haragudj rám! Igazságtalan voltam. Nem szabadott volna ilyen dolgokat a fejedhez vágnom.

- Semmi baj. Felejtsük el! - öleltem meg könnyes szemmel. 

Azt hiszem irány a reptér. Elszaladtam gyorsan jegyet venni Rochester-be. Szerencsére tudtam kapni. 

Pár óra múlva újra gépen ültem, úgy, mint egy héttel ezelőtt.

Egy picit rövidebb rész lett, de remélem tetszett: :3 Kérlek kommentlej, ha tetszett, de ha nem, akkor is... :D 
*D