Újra (8. rész)

 Sziasztok! Itt van az új rész: :) Remélem tetszik majd! :))
FONTOS: A KÉPEKET MÉG NEM TUDOM MOST FELTENNI, DE AMINT LESZ RÁ ALKALMAM, MÁR HOZOM IS ŐKET! :)
Jó olvasást! ♥

~ Jessy szemszöge ~

Pár óra telt el azóta, hogy Lucy elment. Szegény, nincs szerencséje mostanában. Mostanában? Hát.. úgy az elmúlt... 9 évben, mióta apukája meghalt. Hallottam, hogy csengetnek. Azt hittem, talán Lucy jött vissza, mert nem kapott repülőjegyet. Vagy talán Anthony látogat meg. Kinéztem a kukucskálón, de sem Lucy, sem Anthony nem állt kint. Helyettük egy nagyon jóképű, magas, sötétbarna hajú srácot láttam. Ki lehet ez? Hmm.... Lehet, hogy eltévedt? Én szívesen útbaigazítom...

Újra csengetett. Kinyitottam neki az ajtót.

- Heló! Kit keresel? - kérdeztem csábos mosollyal az arcomon.

- Szia. Őhm... Lucy-t. Zayn Malik vagyok - válaszolt. Teljesen ledöbbentem. Ő lenne Zayn? Ez most komoly? Lucy-nak egy ilyen pasit sikerült megfognia?

- Lucy épp nincs itthon - mondtam neki.      

- Hol van? 

- Őhm... Elutazott. 

- Hova? - kérdezte döbbenten. 

- Haza utazott Rochester-be. Az anyukája kórházba került.

- Óh... mikor indult? El tudom még érni?

- Pár órája. Sajnos már elindult a gépe. Nemrég írt.

- Francba... Kösz! - fordult meg és lefutott a lépcsőn.

- Nincs mit! - kiáltottam utána. 

 

~ Lucy szemszöge ~

Leszálltam a gépről, fogtam egy taxit és rögtön a kórházba mentem. Megkérdeztem a portástól, hogy merre található a detoxikáló. Útbaigazított. Az ötös emeletre kellet mennem. 

- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy melyik szobában fekszik Helen Jefferson? - kérdeztem meg az egyik nővért.

- Igen. A hetesben. Ki keresi? - kérdezte vonakodva.

- Lucy Jefferson. A lánya. 

- Óh... Menj csak be! Már magához tért - mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm. 

Megkerestem a hetes szobát. Kopogtam, majd remegő kézzel nyomtam le a kilincset.

- Szia anya! - üdvözöltem. Anyám az ismerős hang irányába fordult. Szörnyen nézett ki. Az arca beesett volt, szemei karikásak és egy picit talán sárgásak is. Az ágyon feküdt és egyedül volt a szobában.

- Te mit keresel itt? - kérdezte üdvözlésképpen. 

- Hallottam, hogy kórházba kerültél. 

- Honnan? - kérdezte ridegen.

- Felhívtak. Valószínűleg az egyik orvos volt. Hogy vagy? - próbáltam kedvesen viselkedni, bár nem volt könnyű.

- Na ide figyelj! Rohadtul ne akarj itt nekem jópofizni, mert nem áll jól - vágta rá anyám.

- Mi? Én csak megkérdeztem, hogy hogy vagy. Nem értem, miért kell ezen kiakadni.

- Mert te miattad van ez az egész. Elhúzol Londonba, élsz vidáman gond nélkül, és azzal nem törődsz, hogy mi lesz az anyáddal. Egy utolsó kis semmirekellő vagy! És még enyhén fogalmaztam.

Éreztem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe. Nem sírhatok anyám előtt. Az még jobban rontana a helyzeten. 

- Miért vagy velem ilyen? Jöttem, amint meghallottam, hogy mi történt.

- Nem kellet volna itthagynod és akkor nem lenne ez. De neked fontosabb London és a semmittevés, mint a családod!

- Ne akarj rám kenni mindent! És semmittevés? Mégis mit gondolsz, hogy nem dolgozom? Te vagy az, akinek nincs munkája! Te vagy az, aki egész nap csak otthon ül, vagy a kocsmában piál és kártyázik! Kettőnk közül te vagy a semmirekellő, anya! És különben is, te beszélsz a családról? Te akarsz kioktatni, hogy mennyire fontos a család? Te? Miattad lett ez az egész! Te tetted tönkre a gyerekkorom. Miattad halt meg apa! És akkor még te akarsz kioktatni engem? Hogy lehet valaki ekkora álszent! Rosszul vagyok tőled! - borultam ki. Most mindent rázúdítottam, amit elhallgattam az elmúlt évek során. 

Anyám döbbenten hallgatott. Nem szólt semmit, csak ideges szemekkel fürkészett. Látszott, hogy sokkolta az, amit mondtam neki. 

- Tűnj el innen! Látni sem bírlak! - szólalt meg síri, csendes hangon.  

- Örömmel - mosolyodtam el gúnyosan, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Amint kiértem a folyosóra, kitört belőlem a sírás. Lerogytam egy székre és bőgni kezdtem. A mellettem ülő emberek furán bámultak, néhányan még sietősen fel is álltak mellőlem és pár székkel arrébb költöztek. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek most. Nincs hova mennem. Anyám a detoxikálón fekszik, mert majdnem halálra piálta magát. Itt vagyok egyedül egy olyan városban, amit szívből gyűlölök. Nincs senkim, akire számíthatok! Egyedül maradtam. 

 Már vagy fél órája csak ültem és szomorkodtam. Estére járt talán, vagy már beesteledhetett. Nem tudtam, mihez kezdjek most. Nincs kulcsom a lakáshoz. Nem tudok hova menni. Éreztem, ahogyan a könnyek újra végiggördülnek az arcomon, pedig már sikerült valamennyire lenyugodnom. 

- Lucy? - hallottam meg egy ismerős hangot. Odanéztem. - Szia.

- Szia - köszöntem csendben. - Te mit keresel itt?

- Jöttem, mert hallottam mi történt. 

Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondhatnék, ezért csak bólintottam. 

- Sajnálom, ami az anyukáddal történt.

Belenéztem az aranybarna szempárba. Még mindig nem tudtam megszólalni.

- Miért nem mondasz semmit? - kérdezte aggodalmasan.

- Nem tudom, mit mondjak - a kijelentésemért egy szomorú pillantást kaptam cserébe. 

- Még mindig haragszol?

- Igen.... Azt hiszem. 

- Sajnálom. Nem cselekedtem helyesen. Megbántam. 

Megint nem szólaltam meg, ezért folytatta. 

- Én megértem, ha haragszol. És tudom, hogy nehéz, de arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem. 

- Kihasználtál - mondtam végül. Ez volt minden, amit mondani tudtam.

- Tudom. És... Sajnálom. Minden az én hibám. Nagyon szégyellem magam - mondta szomorú arccal. 

- Felejtsük el - sóhajtottam. Haragudni fárasztó, és én már nagyon elfáradtam.

Most ő nem szólt semmit, csak elmosolyodott. 

- És.... Anyukád hogy van? - kérdezte végül. 

- Hát... Jobban - válaszoltam. 

- Örülök. Gondolom nem vagy túl jól.

- Ezt honnan veszed? 

- Hát... Csak mert anyukád kórházban van. 

- Jah... Nem, jól vagyok - mosolyodtam el halványan.

- Előttem nem kell titkolóznod. Látom, hogy szomorú vagy. De ez ilyenkor természetes - mondta kedvesen.

- Nézd, tényleg jól vagyok. Nincs semmi baj - hazudtam. Nem, nem voltam jól. Nincs hol aludnom. Anyám a detoxon....

- Akkor jó - mondta, bár látszott, hogy nem hiszi el. - Mit mondtak az orvosok? - kérdezte. 

- Semmit. Nem beszéltem az orvosokkal.

- Hogy-hogy? - csodálkozott. Én csak vállat vontam. - Szerintem kérdezd meg őket. 

- Igazad van - sóhajtottam, mire csak elmosolyodott.

Pár perc múlva erre jött egy orvos, úgyhogy megragadtam az alkalmat és megállítottam.

- Elnézést! Helen Jefferson állapota felől szeretnék érdeklődni. 

- Ki kérdi? - kérdezte szigorúan.

- Lucy Jefferson. A lánya. 

- Óh..... Az édesanyja őhm... - mondta, miközben félrevonultunk. -Nos, jobban van, bár...

- Bár? 

- Nos, nem túl jók az esélyei. 

- Hogy-hogy? - kérdeztem döbbenten.

- Amit most mondani fogok, lehet, hogy érzékenyen fogja önt érinteni. Az édesanyjának súlyosan károsodott a mája a sok alkohol miatt. Azt hiszem...

- Új májra lenne szüksége? - szakítottam félbe.

- Attól tartok, igen. 

- És... Mikor kaphat... Új májat? 

- Nem tudjuk. Az új májra várók listája nagyon hosszú. És nincs túl sok donor. Az ön édesanyja jelenleg a lista legalján van. Ez akár egy-két év várakozási időt is jelenthet. Ez az ön édesanyja esetében nem túl.... szerencsés. Nem túl valószínű, hogy megéri azt, hogy új májat kaphasson.

- Azt akarja mondani, hogy.... Meghal? - sírtam el magam.

- Sajnos igen. 

- És.... nem lehetne valamit tenni érte? 

- Attól tartok, nem sokat tudunk rajta segíteni. A mája nagyon károsodott a több évnyi alkoholizálás miatt. 

- És nem lehetne, hogy valahogy előrébb kerüljön valahogy azon a listán? - kérdeztem reménykedve.

- Sajnos erre nincs lehetőség. Mint ahogy mondtam, nagyon sokan várnak új májra. És nagyon sok a súlyos eset. 

- Az én anyám is súlyos eset! - mondtam dühösen.

- Azt kell mondanom, nem eléggé. Vannak nála súlyosabbak is. 

- Ez.... Ez nem igazság! Nem halhat meg! Nem engedhetik meghalni! Nekem már csak ő maradt! Már... Nem él senki a családomból. Csak ő! Nem halhat meg! Tennie kell valamit! - hisztiztem könnyek között.

- Attól tartok nem tehetek semmit.

Nem szóltam vissza. 

- Mennem kell. Viszlát! 

- Viszlát! - mondtam dühösen. 

Visszamentem Zayn-hez. Már akkor is hulltak a könnyeim.

- Mit mondott? - kérdezte.

- Azt hogy.... Nem... - nem tudtam elmondani a mondatomat, mert kitört rajtam a zokogás. 

- Mi nem? Lucy, ugye minden rendben? - aggodalmaskodott.

- Zayn! Semmi sincs rendben! Meg fog halni! - zokogtam.

 Nem szólt semmit. Közelebb húzódott hozzám és átölelt. Hagyta, hogy sírjak a vállán. Újra elkezdte a hajamat simogatni, mint régebben fent a London Eye-n.

Tíz percet ülhettünk így, mikor Zayn megtörte a csendet.

- Nem kéne valamit ennünk? - kérdezte csendesen.

- Nem vagyok éhes.

- Lucy, enned kell kell valamit. Fogadok, hogy nem ettél, mióta leszállt a géped....

Erre nem szóltam semmit, mivel igaza volt. A hasam rettenetesen fájt és korgott. De nem akartam enni. 

- Nah, gyere. Veszünk valamit - veregette meg a hátamat gyengéden.

Én csak csendben bólintottam.

- Mit kérsz? Vehetünk... Hamburgert. Keresünk egy McDonald's-ot - mondta, mikor már kiértünk az utcára.

Igazából majd' meghaltam a McDonald’s gondolatától. Az kéne most nekem. Sok, zsíros, egészségtelen kaja. 

- Látom tetszik az ötlet. Irány a McDonald’s! - próbált felvidítani Zayn - Őhm... Nem tudod, hogy kábé hol lehet egy? Csak, hogy ne kelljen annyit sétálnunk. Kicsit hideg van. 

Körülnéztem. Ismerős volt az utca. Felnéztem a kórházra. Behunytam a szemem. A fájdalmas emlékek úgy peregtek le előttem, mint egy film. Ez az a kórház. Itt halt meg apukám. Ide hozták, miután....

- Lucy? Jól vagy? - nézett rám aggodalmasan Zayn. - Ugye nem fogsz elájulni?

- Nem... Nem fogok. Csak... Eszembe jutott valami.

- Rossz dolog? 

Bólintottam. 

- Minden rendben lesz. Nyugodj meg! - ölelt át kedvesen Zayn. - Gyere, keresünk egy McDonald's-ot. 

Lassan sétáltunk. Egyik utcát jártuk a másik után, de nem találtunk egy McDonald's-ot sem. 

- Azt hiszem erre van egy - mutattam jobbra.

- Biztos vagy benne? - kérdezte.

- Igen, egészen biztos - mondtam határozottan.

- Hát akkor siessünk!

Futottunk, mert már nagyon éhesek voltunk. Végigrohantunk azon az utcán, amerre mutattam. 

- Hol van? Nem látom - nézett körbe Zayn.

- Pedig itt van... valahol.

- De nem látom! - röhögte el magát.

- Itt kell lennie - csodálkoztam.

Végigrohantam az egész utcán, persze a McDonald's-ot nem találtam. 

- Na mi van? Elnyelte a föld? - mosolygott kedvesen Zayn.

- Ha-ha-ha. Nagyon vicces,  Pedig úgy emlékeztem, hogy itt van.

- Hát, lehet, hogy elköltöztek. Gyere, keressünk valami mást - fogta meg a kezemet és húzott tovább az utcán.

Találtunk egy kis bódét, ahol hamburgert árultak. Kértünk egyet-egyet. Leültünk egy padra és csendben kajáltunk. Azért.... Örülök neki, hogy Zayn utánam jött. Most már van társaságom. Mindig jól jön egy ismerős arc. Viszont... Nem tudom, hogy hol fogok aludni.

- Min gondolkodsz? - kérdezte kíváncsian.

- Csak, hogy hol fogok aludni. Nincs hova mennem. 

- Hogy-hogy? Nincs kulcsod a régi lakásotokhoz? 

- Hát már nincs. 

- És anyukádnak sincs? 

- De van. Miért? 

- Kérd el tőle. 

- Nem hiszem, hogy odaadná. 

- Akkor... Kérd el a nővérektől - mondta, de nem nagyon értettem, hogy hogyan érti. - Amikor valaki felkerül a detoxra, elveszik a cuccait és egy széfbe zárják. Mikor kiengedik, visszakapja azokat. Szerintem kérd el a nővérektől - magyarázta.

Ez nem is volt rossz ötlet. Hotelra úgysincs pénzem. És kényelmesebb megoldás is lenne.

- Induljunk akkor vissza - mondtam végül. 

A kórházba érve megkerestem egy detoxikálón dolgozó nővért és elkértem tőle anyám kulcsait. Nehezen akarta odaadni, meg kellet mutatom a személyi igazolványomat, de még akkor is győzködnöm kellet, hogy tényleg a lánya vagyok.... Bár nem vagyok rá büszke.

Ha tetszett a rész, kommenteljetek! :))
*D