Történetek (9. rész)

 Helló! Meghoztam végre a kilencedik részt is. Jó olvasást! :) ♥ 

Elindultunk hazafelé. Zayn megígérte, hogy elkísér. Hazafelé menet végig beszélgettünk, nem volt feszült a hangulat.

Mikor megérkeztünk az épület elé és felértünk a lépcsőn, azon kezdtem aggódni, hogy vajon hogy nézhet ki a lakás? Anyám egy ideje biztos nem takarított. 

Kinyitottam az ajtót, és nem csalódtam. Anyám cuccai szanaszét, mosatlan tányérok és edények az étkezőasztalon, üres poharak a dohányzóasztalon... Mintha bomba robbant volna.

- Őhm... Kicsit rendetlenség van - próbáltam menteni a helyzetet. 

- Semmiség - udvariaskodott Zayn, de látszott rajta, hogy ő is ugyanannyira cikinek tartja a dolgot mint én. 

Azt hiszem a holnapi programom az, hogy takarítani fogok. 

Leültünk, beszélgettünk, TV-t néztünk. Egyszerű esti program. Fura volt újra itt járni a lakásban. Annyi rossz emlék kötődik ide. Rengeteg veszekedés, balhé, kiabálás, sírás. 

- Apukád dolgozik? - kérdezte.

Kényes téma. 

- Honnan veszed? 

- Csak mert apud nincs otthon. Gondoltam dolgozik...

- Apukám... Már nem él. Meghalt, mikor kicsi voltam. 

- Óh... Sajnálom. Bocsi, ha fölzaklattalak - mondta.

- Nem tudhattad. Csak 10 éves voltam. Karambolozott és nem tudták már megmenteni - emlékeztem vissza. Láttam a szemein, hogy érdekli amit mondok, szóval folytattam. - Tél volt. Egy szerdai napon történt a baleset. Hóvihar volt. És... Én a suliban voltam, de már mindenki hazament, hiszen délután volt. Úgy volt, hogy a sulibusszal megyek én is haza, de lekéstem és nem akartam gyalogolni a hóban. Ezért visszamentem a suliba és szóltam a tanárnak, hogy hívja fel az anyámat, hogy jöjjön értem. Megbeszélték, hogy fél óra múlva itt lesz a suli előtt, de az anyám nem jött. Már zárt az iskola, ezért a tanár felhívta az apukámat, aki épp dolgozott, hogy jöjjön értem. Apu iszonyú dühös lett anyámra, amiért nem jött értem, és sietnie kellet, hogy a főnöke nehogy észrevegye, hogy ellógot a munkahelyéről. Valószínűleg gyorsan hajtott és megcsúszhatott az úton. Állítólag egy fának csapódott. Vártam, hogy itt legyen értem az apukám. De nem jött. A tanár vitt haza, anyám otthon ült. Persze szokásához híven nem volt józan. Nem tudtam, apu miért nem jött értem. Azt hittem, hogy csak nem tudott eljönni a munkahelyéről. De aztán pár órával később jött a hír, hogy autóbalesetet szenvedett és hogy kórházba került. Elvesztette az eszméletét és még egy csomó fontos szerve is megsérült. Anyám bement hozzá. Engem nem vitt magával, mert azt mondta, hogy ez nem gyereknek való. Akkor láthattam volna utoljára az apámat. De nem engedte! Még elbúcsúzni sem tudtam! Sokáig magamat hibáztattam, amiért apukám meghalt. Hiszen ha nem késem le a buszt, vagy ha csak sétáltam volna hazafelé, az apukám még máig is élne! - az utolsó mondatoknál már hulltak a könnyeim. Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam el neki el ezt. Hisz ez életem legszomorúbb eseménye. Nem sokan hallották még. 

- Ugye tudod, hogy ez hülyeség? Mármint az, hogy te lennél a hibás. Hisz.... Nem tudhattad, hogy ez lesz. És ha a hóviharban sétáltál volna hazafelé, lehet, hogy tüdőgyulladást kaptál volna, vagy ilyesmi.

- Aztán rájöttem, hogy ez mind anyám hibája. Ha ő nem iszik és inkább értem jön, nem lett volna ez! Még azt sem engedte, hogy elbúcsúzzak! 

Zayn erre már nem szólt semmit. Talán egyet értett velem. 

- Hiányzik! Nekem apa volt a mindenem! 

- Elhiszem - ölelt meg. - De ne sírj! Nem szeretem, mikor sírni látlak. 

Hosszú percekig nem szóltunk semmit. Csak feküdtem hozzábújva. Megnyugtató volt. 

Annyi mindent tett értem! Megkeresett, hallotta, hogy mi történt és eljött utánam. Megvigasztalt és próbált jobb kedvre deríteni. 

Nem tudtam hogy mit mondjak neki. Köszönöm? Csak üres szavak. Ez ebben az esetben nem ér semmit! Annyira jelentéktelennek tűnt az mellet, amit ő tett értem. Majd valahogy megpróbálom neki meghálálni, csak még nem tudom hogy.

- Álmos vagy? - kérdezte. 

- Igen, eléggé - mondtam őszintén.

- Gyere, beviszlek a szobádba - kapott fel könnyedén Zayn. - Melyik az?

- Az ott balra - mutattam a kidekorált ajtó felé. Még mikor gimis voltam, akkor csináltam. Sok kép, poszter, virágok, rajzok, kinyomtatott dalszövegek. Minden, ami én vagyok.

Zayn bevitt a régi szobámba és letett az ágyamra. 

- Hol van takaró? - kérdezte.  

- Ott van a szekrényben. 

Elővett egy párnát, egy takarót és betakart. Én a takaró alatt levetettem a nadrágomat és a pólómat, így csak fehérneműben voltam. Nem vettem elő a pizsamám, így kénytelen voltam így aludni. 

 Olyan fura újra itt lenni ebben a szobában. Annyi emlék fűződik ide.

- Most már aludj! - puszilta meg a homlokomat. - Jó éjt!

Már indult kifelé, mikor utánaszóltam. 

- Zayn! Maradj még! - mondtam neki, mire megtorpant és mosolyogva visszafordult. - Kérlek! - villantottam rá ártatlan mosolyt. 

- Hát ha annyira akarod - ült le mellém az ágyra. - Mit csináljunk? 

- Beszélgessünk! - ajánlottam fel. 

- Oké. Miről?

- Rólad! Te már annyi mindent tudsz rólam, de én nem túl sok mindent rólad. Szóval, mesélj!

- Nincs sok mindent mesélnem. Nem túl érdekes az életem. Őhm.... Van 3 lánytesóm. Két húgom és egy nővérem. És.... Nem tudok mást mondani - röhögte el magát. - Őhm... Kicsaptak a suliból. Többször is.

- Tényleg? Miért? - csodálkoztam. Ezt nem gondoltam volna róla.

- Verekedtem. Sokszor - mosolygott ártatlanul. - De mindig ők kezdték! Becsszó! 

- Miért verekedtél? 

- Hosszú...

- Naaa, mondd el, légyszí!! 

- Mert... Mert az emberek igazságtalanok. Mindig a kisebbet bántják és azt, aki nem tudja magát megvédeni. Engem alapsuliban sokan bántottak, mert alacsonyabb voltam, mint a többi korombeli srác. Nem tudtam magam megvédeni. De aztán én is megnőttem, mint ők. Már nem bántottak - kezdte el mesélni. - Viszont tudtam, hogy milyen szar érzés, mikor olyan dolog miatt csesztetnek, amiről nem tehetsz. Például ha fogszabályzós vagy, vagy ha nem öltözködsz divatosan, okos vagy, vagy szeretsz olvasni, satöbbi. És azok után mindig megvédtem azokat a gyerekeket, akiket ok nélkül cikiztek. És ez miatt sokszor bajba kerültem. Még gimiben is.

- Azta! Ez nagyon szép dolog volt tőled! - mosolyogtam, ő pedig visszamosolygott rám. 

Még nagyon sokat beszélgettünk és nevettünk. Sok mindent megtudtunk egymásról.

- Mennem kell. Későre jár és még kell keresnem egy hotelt is - állt fel Zayn.

Ránéztem az órára, és éjjeli egyet mutatott. Nem engedhetem el Zayn-t ilyenkor! Meg hát nem is akarok egyedül maradni ebben a lakásban, főleg nem éjszakára. 

- Ne menj el, kérlek! Itt aludhatsz - kérleltem. 

Láttam, hogy nem hiszi el amit mondok, ezért folytattam.

- Nem ismered a várost és már nagyon későre jár. És... Nem akarok itt maradni egyedül. Légyszí, maradj itt! - kérleltem.

- Biztos? - mosolyodott el halványan.

- Igen! 

- Oké. De akkor is aludj! Én majd lent alszom a kanapén.

- Oké. Jó éjt! - mosolyogtam rá.

Sokáig forgolódtam, mire el tudtam aludni. Az éjszaka folyamán többször is felriadtam, mert azt hittem, hogy talán még mindig 15 éves vagyok és itt még mindig itt élek Rochester-ben az anyámmal. Utáltam tinédzser lenni. Ilyenkor hiányzott legjobban apa az életemből. Próbáltam visszaaludni, de valahogy nem sikerült. Felültem az ágyban és csak néztem magam elé. Vissza akartam menni Londonba, de nem tehettem. Anyámnak szüksége van rám, még ha tagadja is. De ez nem feltétlenül anyámról és rólam szól. Tudom, hogy apám is azt szeretné, hogy most itt legyek anyám mellett. Szerette őt, még ha nem is viselkedett úgy mint egy anya vagy egy feleség.

Végre sikerült visszaaludnom, de újra felébredtem, mert rosszat álmodtam. Arra keltem, hogy a hajam szanaszét áll és csapzott vagyok. Valószínűleg sokat forgolódtam. Azt álmodtam, hogy az anyám is meghal, mert nem kap új májat. Én bent vagyok az ágya mellet mikor haldoklik, de akkor sem mondja, hogy szeret, vagy hogy büszke rám, csak veszekszik velem és sérteget. Tudtam, hogy valószínűleg a valóságban is ez lesz.Ha belegondolok, anyám soha nem mondta, hogy szeret, vagy hogy büszke rám, esetleg hogy én vagyok az ő kicsi lánya... 

Képtelen vagyok visszaaludni. Félek, hogy újra ezt fogom álmodni. Nem akarok itt aludni egyedül. És olyan ijesztő ez a szoba sötétben. Olyan, mintha állandóan figyelne valaki. Kiskoromban mindig féltem, hogy valami van az ágyam alatt, vagy a szekrényemben. Olyankor mindig bementem a szüleim hálószobájába és megkértem apukámat, hogy aludjon ott velem a szobámban. Mindig mellém feküdt, én pedig hozzábújtam. De most nincs itt az apukám, hogy megnyugtasson. 

Olyan, mintha valaki lenne a szekrényemből. Résnyire ki is van nyitva az ajtója, és mintha valaki ülne benne és figyelne. Tudom, hogy gyerekes, de tényleg így érzem.

Talán fel kéne keltenem Zayn-t, hogy beszélgessünk még egy kicsit. Talán az megnyugtatna. 

Halkan kinyitottam az ajtóm, és lábújhegyen kiosontam a kanapé mellé amin Zayn aludt. Ott feküdt egy pólóban és alsónadrágban. Nem mertem felkelteni, és őszintén megszólva még elbírtam volna nézni őt egy darabig. Lehet, hogy hülyeség, és nyálasan hangzik, de úgy nézett ki mint egy angyal. Annyira... ártatlan volt és szép. Tudom, hogy srácokra nem mondjuk azt, hogy "szép", de tényleg ez a megfelelő szó rá. Zayn tényleg szép volt. 

- Zayn! - suttogtam, de nem reagált. - Zayn! - próbálkoztam tovább. - Kelj fel, légyszi! 

- Hm? - mondta rekedt hangon.

- Zayn? Őhm... Fent vagy? - kérdeztem zavartan.

- Igen, most már fent... azt hiszem. Gond van? 

- Igen... Zayn... Én...

- Jaj ne, ugye nem pisiltél be? - kérdezte ijedten. 

- Nem, dehogy - mosolyodtam el. - Én csak... Rosszat álmodtam - vallottam be zavartan. 

- Rosszat álmodtál? - ült fel a kanapén. 

- Aha. És nem tudok visszaaludni. 

- Na gyere! - vett kézbe könnyedén, és vitt be a szobámba. 

- Itt maradsz velem? - mondtam, mikor letett az ágyra. 

- Szeretnéd? 

- Igen, szeretném - mondtam őszintén.

- Akkor maradok - bújt be mellém a takaró alá. 

Átkarolt és a vállára hajtottam a fejem. Simogatta a hajam és kis köröket rajzolt az ujjával a hátamra. Olyan megnyugtató volt! 

- Zayn, köszönök... mindent! Tudom, hogy ezek csak üres szavak, de... Nem tudom, hogy hogyan háláljam meg. 

- Lucy, te is tudod, hogy ez semmiség. Nem kell hálásnak lenned. Tényleg - mondta halkan. - De látom, hogy nagyon szomorú vagy. Mit tegyek, hogy boldog légy? 

- Csókolj meg! - mondtam gondolkodás nélkül. 

  Először hitetlenkedve nézet, de aztán látta, hogy komolyan gondolom. Mosolyogva közelebb hajolt és szenvedélyesen megcsókolt. Mintha megfordult volna velem a világ. A lepkék a hasamban újra feléledtek és olyan erővel akartak kiszabadulni, mint még soha. Attól féltem, hogy talán elájulok. Ez annyira más volt, mint az étteremben. Ebben sokkal több érzelem volt. 

Elhúzódtunk egymástól. Rögtön a szememet kezdte fürkészni, hogy megtudja, mit érzek. 

Nem szóltam semmit. Most én hajoltam oda hozzá és csókoltam meg őt úgy, mint ő előbb engem. Olyan rég vágytam már ilyen pillanatra! 

*D